Mikor indultam lovagolni kb. 10 perce szakadt szép nagy pihékben, kint terepen már egész szép volt a táj. Az utakat természetesen nem takarították, úgyhogy 50-el csuttyogtam hazáig, rendesen csúszott az út.
Tőlünk pár utcányira fel akartam menni a lakatlanabb területre csúszós úton fékezgetést, egyebet gyakorolni (még sosem vezettem csúszós úton). Ehhez fel kell menni valamelyik dombon. A legkisebben szánkóztak a gyerekek, így a következő mellett döntöttem. Velem volt apám, ő úgy gondolta simán felmegy a kocsi.
Egy darabig ment is, de pár m-re a tetejétől megállt (ahol a legmeredekebb), és nem bírtam tovább felmenni, sőt mikor próbálkoztam kézifékkel elindulni, még inkább visszafelé araszolt a kocsi. Persze egyből levert a víz, mindenki kint lapátolta a havat és bámulta ahogy bénázok. Jó pár percig kínlódtam, mire beláttam, hogy nem fog felmenni a kocsi. Egyetlen megoldás: visszatolatok. Mindezt persze sötétben, bepárásodott ablakokkal.
Apu kiszállt, én leengedtem az ablakot, és mondta merre tartsak, és hogy nincs -e mögöttem valaki. Elég félelmetes volt, mert ahogy tolattam állandóan megcsúszott a kocsi, az út szélén parkoltak is, féltem, hogy nekicsúszok valakinek.
Végül egyben leértünk, de még fél óra múlva is remegtem. Többet nem szórakozok havas, meredek dombokkal.
Miután elmúlt a remegésem, kimentem lapátolni, közben gyönyörködtem a rég látott szépségben. Este 9 körül kiszaladtam a kertbe párat kattintani, mert gyanús volt, hogy másnap már sehol sem lesz a szép hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése