Ezután egy neurológiai osztályra kerültem. Nagyon nem tetszett.
Az orvosok teljes mértékben levegőnek néztek, ha köszöntem nem köszöntek vissza, mindig félre kellett kotródni, ha arra jöttek, különben csúnyán néztek.
Aztán meg ment ezerrel a bent dohányzás, és többen sértve érezték magukat, ha én fulladozva kivonultam, és inkább olvastam az ápolástan könyvet.
Itt lett volna alkalmam branült vagy szárnyas tűt szúrni, ha engedik, de természetesen még nézni sem lehetett, ha szúrás történt többnyire elküldtek ágyazni vagy vérnyomást mérni.
Megfigyeltem hogyan NEM katéterezünk.
Aztán ismét belefutottam a rosszul feltett mellkasi elvezetésbe EKG-nál. Voltam olyan marha, hogy félszegen érdeklődtem, nem -e kéne kb. 10 cm-el odébb tenni? Megkapta hogy jó az úgy, és utána egész napos bunkózást.
Aztán megmutatták, hogy hogy szívnak fel gyógyszert a sárga tűvel. Nem mertem szólni, hogy eddig rózsaszínnel láttam ezt a cselekményt. Délután közölték, hogy szívjam fel azt a 2 ampullát, és nyomjam bele az infuba. Jó, előszedtem a sárga tűt, erre lecsesztek, hogy a rózsaszín kell. (De akkor miért a sárgával mutattad délelőtt?????) Mindegy, túlléptem rajta, biztos élvezik, hogy bele lehet rúgni a kis bénába.
Az osztályon semmi újat nem tanultam, sőt elbizonytalanodtam pár dologban, amiről úgy gondoltam, hogy tudom. Többnyire EKG-ztam, beteget vettem fel, ágyaztam.
Egyetlen dolog volt ami tetszett, az EEG-s hölgy nagyon kedves volt, úgyhogy több EEG-re is belógtam, szívesen magyarázott, tudtam kérdezni dolgokat.
Szerencsére itt csak rövidebb ideig kellett szenvednem. Közben bejött egy betegség, 5 nap kényszerszünet.
Utána jött 2 nap fül-orr-gégészet. Itt érdemben csinálni semmit nem tudtam, mert 2 nap arra sem elég, hogy átlássam ki, mikor, mit, hogy csinál, mi hol van... Többnyire szemlélődtem, ágyazni, ágyruhát pakolni, meg éjjeliszekrényt mosni tudtam.
Viszont itt nagyon kedvesek voltak az ápolók, és az orvosok jó része is. Olyanok voltak, mint egy nagy család. Máshol az ápolók és orvosok éles elkülönülése figyelhető meg, itt viszont beszéltek egymással, kedvesek voltak, hajlandóak voltak együtt enni.
Engem sem nézett senki levegőnek, szóba álltak velem orvosok is (nem csak fiatalok, még a főorvos is), senki nem volt lekezelő.
Itt tudtam először megfigyelni altatásból ébredező embereket. Nagyon érdekes volt.
És itt láttam először elájulni valakit, konkrétan borulás közben kaptam el, mire lefektettem a földre, már se kép se hang. Ez nem ritka az osztályon, úgyhogy szépen nyugodtam ment lábemelés, fekvés, felülés, és helyére kísérés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése