Következett a traumatológia.
Az első heti biopsziás ájulásom után kicsit tartottam ettől. (amíg nem láttam beteget közelről, szinte ez érdekelt a legjobban) Először a trauma osztályon voltam. Borzasztó volt a körülmények miatt. Nagyon sajnáltam az itt lévő betegeket. Az ápolók sem épp a kedvességükről híresek itt. Volt, hogy reggel sírva fogadtak a betegek, hogy megalázta őket az éjszakás nővér. Szakmailag sem állt mindenki a helyzet magaslatán. Láttam olyan branül szúrást, hogy nem csak a beteg, de már én is kezdtem rosszul lenni, aztán 2 olyan katéterezést, aminél megint elkönyveltem: így TILOS katéterezni. Most már mindennél csak bölcsen hallgattam.
Itt is több bunkózó ápolóba belefutottam, de én kedvesen mentem, tettem vettem, és mikor látták, hogy nem csak ülök és bambulok, akkor átváltottak kedvesre. 1 volt akinél az jött csak be, hogy tanulótársammal otthagytuk, mindketten a másik ápolóval mentünk, ez gürizett egyedül, és érdekes módon másnap tök kedvesre váltott, jópofizott, magyarázott.
Nem szerettem itt lenni. Volt olyan nap, hogy majdnem sírva mentem haza, nem akartam elhinni, hogy Európában még létezhet ilyen. Reggel mire mentem nem volt kesztyű, nem volt sárga zsák, és nem volt pelenka. A reggeli tisztázásnál megtelt az utolsó zsák, nem volt mire kicserélni, és össze sem kötötték, hátha még bele kell 1-2-t gyömöszölni. Iszonyatos bűz volt egész nap, akit már nem lehetett benne hagyni a túlhasznált pelenkában, arról leszedtük, és kapott egy + lepedőt összehajtva (amíg volt lepedő), hozzátenném, hogy 1 működő szoba WC volt kb. 40 betegre, és a többség nem bírt a wc-ig kimenni. Szóval egész nap rohangáltunk, ágyaztunk, egyszerre 4 embernek kellett a szobawc, mire az egyik alól kiszedtem, fertőtlenítettem (ami miatt ismételten hülyének néztek), vittem a következő alá, és ezzel 1 időben a másik 2 már nem tudta tartani, mehettem ágyazni, rendbe rakni..... Közben a hozzátartozók ott pattogtak, hogy milyen dolog ez (a pattogás jogos, csak rossz helyen adják elő).
Mikor hazafelé mentem mindenhol azt a bűzt éreztem, amit egész nap szagoltunk, nem tudtam, hogy most csak az orrom hallucinál, vagy rajtam van valami.... ahogy hazaértem bevágódtam a kádba.
Más szörnyűségeket is láttam még, az infúzió az nem olyan dolog amit a többség szerint ellenőrizni kell, majd egyszer arra járnak és leszedik. Volt akinek úgy para ment, hogy az egész keze buci lett, ujjtól vállig, senkit nem izgatott. Kiültettek ülni nem tudó beteget, persze hogy leesett az ágyról......
Nagyon, nagyon boldog voltam, mikor itt lejárt a gyakorlatom.
Utána mentem az SBO-ra. Arra számítottam, hogy hatalmas nyüzsi lesz, ehhez képest volt, hogy órákig unatkoztunk, aztán jött 1-2 törés, kutyaharapás, valami kis sérülés, aztán megint semmi.
Vért vehettem 2x, sokat EKG-ztam, meg nézelődtem.
Először egy elvágott ujj nézése is rossz volt, többször ellézengtem másfelé közben, de a végére már kezdtem belejönni, és simán végignéztem különböző kézsérülések összevarrását.
Azért a centrál véna szúrásnál kicsit úgy voltam, hogy jajjjj, és tettem 1 kört másfelé, aztán visszamentem.
1 csúnya kutyaharapást láttam, de annak az ellátását már nem.
Néztem jó pár vércsoport meghatározást, és végre leesett, hogy eddig rosszul gondoltam mikor mi csapódik ki.
Amúgy itt az orvosok teljes mértékben levegőnek nézik a tanulókat 1-1 van aki futólag hajlandó észrevenni, hogy jé, itt egy tanuló, és még mintha köszönt is volna (3 db volt, aki hozzám szólt); az ápolók egy része is, sőt még a beteghordók is alig alig vesznek róluk tudomást.
A körülmények itt is katasztrofálisak voltak, viszont az orvosok és ápolók nagyon értenek ahhoz, amit csinálnak, és még ilyen világháborús körülmények közt is helytállnak. A rossz felszereltségnek jobban talán a beteg látja kárát, a személyzet max szentségel, hogy miért ezzel/azzal kell dolgozni, és még inkább a hiányzó dolgok miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése