ápoló gyakorlat I., belgyógy

Az ápoló képzés részeként nem kevés gyakorlatot kellett letöltenem. Januárban fejeztem be.
Voltak pozitív és negatív élményeim. ezekből párat leírok.
Hozzáfűzném, hogy soha nem volt közöm ezelőtt egészségügyhöz, és a gyakorlat magas óraszáma miatt már akkor neki kellett állnom, amikor még jóformán semmit nem tudtam.

Szerencsémre első helyemen nagyon kedves nővérekkel kerültem össze, sőt, itt többnyire fiatal orvosok dolgoztak, akik még nem néztek levegőnek, ismerték a köszönés fogalmát, sőt, még szakmai dolgot is lehetett tőlük kérdezni. (ez a későbbiekben nemigen fordult elő)
Ez amúgy egy belgyógyászati osztály volt, tehát tök 0-ás létemre egyből a mély vízbe dobtak. Első benyomás: belépek az épületbe, emberi ürülékszag lengedez, úristen, én tényleg ezt akarom? 1 hónap belgyógy.... Ilyen gondolatok közt őrlődve caplattam fel a megfelelő emeletre. A főnővér helyettes volt csak elérhető, de Ő nagyon kedves volt, gyorsan elküldött öltözni, aztán villám körbevezetést tartott. Általában nem rossz a tájékozódó képességem, de már azt sem tudtam hol vagyok, mi merre van, ki kicsoda. Épp reggelit osztottak a nővérek, én csak álltam megszeppenve, nem tudván mihez nyúlhatok, mit szabad csinálni, ki mit ehet/ihat.
De nem tököltek, kezembe nyomtak 2 kancsót, menjek innivalót osztani. Közben elmondták hogy vannak számozva az ágyak.
Utána az egyik legrutinosabb nővér elkapott, és vitt magával. Infúziós szereléket kellett átdugnom a következő infúzióba, persze olyan kis félszegen próbálkoztam, hogy az istenért nem ment bele. Megmutatta, hogy ezt kicsit erőszakosabban kell, különben nem megy.
Ágytálat vittünk ki, elöblítette vízzel, feltette száradni. Antiszepszis vizsgám már volt, így ezen megütköztem. Kérdeztem, nem kellene ezt fertőtleníteni vagy valami? Magasra húzott szemöldökkel, ijesztően bámult rám, aztán beláthatta, hogy én még mit sem értek ezekhez a dolgokhoz, közölte: elvileg igen, gyakorlatban nem. Suhantunk tovább.

Reggeli után odacsaptak egy másik tanuló mellé, hogy majd az elmondja a dolgokat amiket Ő már tud, meg az osztályon mi hogy megy. Itt ért az első nagy csalódás. Arra valamilyen szinten próbáltam felkészülni, hogy az ápolók lekezelőek lesznek, esetleg nem foglalkoznak velem, vagy beszólogatnak (ennek itt az ellenkezőjét tapasztaltam), erre a bunkóság és lenézés felső fokát kell tapasztalnom egy tanuló társtól. Ezen nagyon megdöbbentem, úgyhogy pár beszólás után ott is hagytam a fenében, és nekiálltam rátapadni azokra a nővérekre akik épp csináltak valamit. Magyarázkodni nem sok  idejük volt, mert mindig nagy rohanásban volt mindenki.
Ágyazást elmondták hogy szokták, 1x meg is mutatták, onnantól engem küldözgettek ágyazni.
Addig szaladgáltam össze vissza, míg arra lettem figyelmes, hogy fáj a fejem, szédülök, éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell. Ránéztem az órára, fél 2 volt. Kb. fél 9-kor ettem-ittam utoljára, és a nagy nyüzsiben fel sem tűnt, hogy minden kimaradt. Tetszett ez a nyüzsi, de a lábamnak nem annyira, 3.5 évnyi ülő munka után. Esténként már lábra állni sem bírtam kb. 1.5-2 hétig. Utána azért javult a dolog.


Másnap reggel szokásosan mehettem ágyazni, és jól lecsesztek, hogy ne kesztyűben ágyazzak, mert spórolni kell vele, meg az ágytálhoz, katéter leengedéshez is max. azt a vékonyka nylon kesztyűt vehetem fel. A suliban belénk verték, hogy kb. mindenhez kesztyű kell, erre most közlik, hogy tilos.
Megint ott volt bunkókám, igyekeztem elkerülni.
Kicsit furcsán néztek rám, hogy állandóan kezet mosok. Más max akkor mosott, ha váladékhoz vagy vérhez nyúlt puszta kézzel. De ebből a mancsmosás mániámból nem voltam hajlandó engedni, főleg a kesztyűtilalom mellett.

3. napon elment bunkóka, mert lejárt szerencsére a gyakorlata, maradtam egyedül 1-2 napig.
Utána jött egy új tanuló, az előzőek után kicsit féltem, de szerencsére egy nagyon aranyos, kedves lány volt. Együtt mászkáltunk mindenfelé, ő bátrabb volt mint én, őáltala fedeztem fel, hogy nem minden orvos esz meg, ha kérdezünk valamit.

Bátor társam első héten kiharcolta, hogy megnézhessünk egy vesebiopsziát az orvostan hallgatókkal együtt. Sosem láttam olyat, halványan sejtettem mi az, viszont azzal nem voltam tisztában, hogy helyi érzéstelenítésben csinálják.
Szépen felmaszkolódtunk, sapkázódtunk, még a mintákat is lelkesen prezentálta a segéd menet közben, az utolsónál akadt egy picike, nem jelentős probléma, erre én éreztem, hogy valami nem jó, nincs levegő, meleg van. Eltolattam a falhoz, megtámaszkodtam, próbáltam sóhajtozni, nem értettem most mi van, és főleg MIÉRT???? Kezdett elsötétülni a kép, és arra ébredtem, hogy az egyik hallgató a lábamat tartja magasra, a műtős segéd meg a pulzusomat nézi.
Szörnyen szégyelltem magam, nem győztem elnézéseket kérni, közben nem is értettem mi a fenétől ájultam el. Kb. 1 perc múlva megengedték, hogy feltápászkodjak, leültem egy székre, leszedték a maszkomat, aztán pár perc múlva az egyik hallgató kíséretében távoztam.
Az eset után teljesen el voltam szontyolodva, azt hittem itt lőttek mindennek, biztos közlik, hogy tök alkalmatlan vagyok ápolónak.... Így tépelődtem, míg jöttek páran a szokásos vidító storykkal, ki mit nem bír, minél ájult el..... Kicsit felvidultam, hogy mások sem bírnak mindent, talán még van remény, max nem megyek műtős asszisztensnek semmiképp.
Közben a púpomat jegeltem, mert az is lett, nem is kicsi.

Első héten már halottakat is láttam, tőlük semmi bajom. Sajnos a belen szinte naponta kell szembesülni ilyen esettel. (akár többel is)

Másik nagyobb megrendülésem az volt,m mikor egy több, csúnya dekuval rendelkező néni átkötözésénél segédkeztem, mondták milyen durva, így nézni nem néztem, a szagot igyekeztem elviselni. Egy darabig bírtam, de a legdurvább maradt utoljára, tartanom kellett a lábát sokáig + meleg + szörnyű bűz. Mire letehettem a lábát mondtam hogy akkor én kikocogok, mert lehet kidobom a taccsot. Kirohantam egy wc-hez, leparkoltam mellette, sóhajtoztam, végül nem történt semmi, de fél napig semmit nem bírtam enni, mindenhol azt a bűzt éreztem, még napok múlva is megcsapott. Ez az a szag, amit meg kell szokni. (később is találkoztam kevésbé durva dekuval, akkor nem zavart annyira, és megfigyeltem, hogy a szagérzékenységem köthető a havi dolgaimhoz)
Aznap délután én vettem észre, hogy a dekus beteg meghalt. Kissé remegve mentem oda megnézni, hogy jól láttam -e az ajtóból, aztán berohantam a nővérszobába, 2 orvos volt csak ott, mondtam hogy mi a helyzet, az egyik jött is egyből, és megállapította az időpontot.

Megtanultam beteget felvenni, s.c. injekciót beadni, infúziót összeszerelni, branülre kötni, EKG-zni, vércukrot mérni, megvolt első vérvételem, szedtem ki branült...
Láttam ASTRUP-ot, hascsapolást, mellkas csapolást, újraélesztést, betegfelvételt orvosi részről, vizitet....

Rájöttem, hogy ha valami általam fájdalmasnak vélt dolgot művelnek a beteggel, és a beteg esetleg még sziszeg is vagy nyöszörög, és nem aktív cselekvő vagyok, akkor van időm belegondolni, hogy jajj szegény, és akkor leszek rosszul. Pl. hascsapolás nézésnél semmi bajom nem volt, de a beteg is tök nyugton feküdt, és velem beszélgetett. Mellkas punkciónál viszont ment a sziszegés, és éreztem, hogy jó ötlet volt kezdés előtt leülni, különben lehet bajom lett volna.

Elmondhatom, hogy amit jelen pillanatban meg tudok csinálni, annak a nagy részét itt tanultam meg az ápolóktól, és az itteni egyik orvosnak köszönhetem, hogy megértettem és megszerettem az EKG-t.
(Nem csak megvonom a vállam, hogy biztos jól van feltéve, meg jó az a csík, hisz nem egyenes.... Sajnálatos módon azt tapasztaltam, hogy az ápolók nagyobbik felének fogalma nincs pontosan hova kéne tenni a mellkasi elvezetést, és még a normál görbéket sem ismernék fel, nem hogy a kórost. )

Kb. ennyit a belről. Sajnálom, hogy nem később, "nagyobb tudással" kerültem ide, mert sokat tanulhattam volna, ha értem is miről van szó, mi miért van.... Mindegy, így alakult, de így is nagyon hasznos volt. És 2 nagyon pozitív élménnyel zártam a dolgot: utolsó előtti nap nagy futkosás közepette elmaradt egy clexan beadás, ezt az orvos észlelte, nem volt bent rajtam kívül senki, és a kezembe nyomta, hogy légyszi adjam már be a betegnek. Akkor béna kis tanulóként tök jól esett, hogy ilyesmire megkért.
Utolsó nap pedig nem volt annyira őrültek háza, és az egyik kedves doki átfutotta velem a kóros EKG kép gyűjteményemet, meg mondta, hogy mit keressek még hozzá.