Elindultunk vissza. Közben megterveztük, hogy Magyarhertelenden fürödhetnénk egyet. Én eléggé ingadoztam, hol volt kedvem hol nem, végül a nem mellett voksoltam, és kitaláltam, hogy Orfűről átbringázok a Magyarhertelend fölötti napszentély kilátóhoz, ami mellett ellovagoltunk. Anyu persze nem örült az ismeretlen területen egyedül bringázós ötletemnek, de aztán sikerült meggyőznöm.
Még bőven Orfűn tekertem a tó melletti autóúton, nagy lihegve felküzdöttem magam a dombra, már majdnem felértem, erre elsuhant mellettem egy versenybringás. Gondolom jót röhögött magában, hogy itt töketlenkedek.
Átmentem a gáton, el balra a szép mezők fele, és fel a kocsiból fel sem tűnő, hosszú, sunyi kis kanyargós dombokon. Mire az első hosszú sunyin felértem, már nagyon durván lihegtem, és patakokban folyt rólam a víz, úgyhogy megálltam térképet nézni és tájolni. Ha már így álldogáltam, ittam is egy kicsit, és mentem tova.
Szerencsére lejtő következett, közben próbáltam megtalálni a kinézett földutakat, ami nem jött össze, úgyhogy csak azon mentem amin nem akartam.
A kilátóhoz érve megállapítottam, hogy tényleg hülye vagyok, tűző napon, délután 2-kor, 40 fokban ismeretlen pusztákon, földutakon küzdöm fel magam egy kilátóhoz egyedül ahelyett hogy mentem volna lubickolni, de valahogy mégis nagyobb öröm töltött el, hogy sikerült felérnem.
Azt kell hogy mondjam: sosem voltam még ilyen vizes bringázástól, de legalább ledolgoztam már előre a vacsit.
Felmentem a kilátóra, ami gyanúsan nyikorgott és ingott a szélben, de felfelé caplatva azzal győzködtem magam, hogy már itt áll jó ideje ez az építmény, és viharos szeleket is átélt már, most meg lent alig fúj, csak nem fog hirtelen felborulni. Közben a tériszony is rám tört, de ha már eddig eljöttem, nem adtam fel, és felreszkettem a tetejére.
Utána minden gond nélkül visszaértem a panzióba, vacsi, másnap reggeli után indulás haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése