Pécselyi tájékozódási tereplovaglás

Tegnap voltunk Pécselyen. Lovastársam, L 8 óra körüli érkezést mondott nekem, 9-kor technikai értekezlet. 3/4 9-kor már fel alá járkáltam, hogy hol lehet, egy egyénis versenyző már fűzögetett, hogy menjek én is egyéniben, és kérjek lovat a tulajtól. Szerencsére 9 előtt nem sokkal megérkezett L.
Neveztünk, megbeszéltük, hogy Gazsin megyek megint, aztán jött az értekezlet.
A tulaj külön kihangsúlyozta, hogy ne gázoljunk bele a vetésekbe, ha kikerülhetetlen, akkor is a szélén haladjunk, minél kisebb kárt okozva.

L elhozta a kislányát, aki 10 éves, de nagyon ügyesen mozog a lovak körül, Gazsival is szépen ellovagolgatott még verseny előtt. Segített pucolni, legeltetni, fürdetni... mindent.
10 órától indították a lovasokat, 20-as rajtszámot kaptuk, úgyhogy 12.15-kor indultunk.
Mikor a lovakat itattuk meg szerszámoltuk, hirtelen az alsó karámból 2 ló veszettül vágtázott fölfele. Én nem vagyok ilyen száguldó ló elé kiugráló típus, de L kirohant, a 2. lovat megzavarta, közben az istállók ajtajait is becsukták, ami az első lovat zavarta meg, megálltak szépen egymáshoz bújva, közben odaért L, és elkapta őket. Mikor közelebb ért velük, akkor ismertem fel őket, sümegi lovak voltak, Tekila, akivel első versenyemen szenvedtem, meg Bogi, akivel a 2.-on :)

Előttünk még kiment egy hatalmas csapat, pónik is voltak köztük többen, meg egy nagyon édes kiscsikó. 1 hónapos volt, én furcsálltam, hogy ilyen nagyobb távú versenyre kiviszik, de azt mondták a szemtanúk, hogy sose maradt le 1 lóhossznál jobban az anyukájától, és jól bírta.

Start előtt 5 perccel megkaptuk a térképet meg a lyukasztókártyát. Szokásosan L volt a térképész, én meg a kártyát szíjaztam magamhoz. L mutogatta nekem a térképet, de mivel számomra ismeretlen terület, csak bőszen bólogattam.
Fura mód izgultam indulás előtt, nem tudom miért. Mikor végre elindultunk, egyből végigügettünk a kis térköves részen, ahogy fűre értünk, gyors vágta végig a melegítő pályán, és ki a mezők fele. A földút fel volt kicsit ázva, rengeteg föld és kő röpült felém, néha már nem is tudtam az utat nézni, csak lehajtott fejjel a ló nyakát, a kobakomon meg kopogtak a kövek.
A bozótos végén L bevett egy derékszögű kanyart, engem kissé váratlanul ért ilyen rossz látási viszonyok közt, úgyhogy megbillenésnél majdnem kiestem egy kengyelemből, de visszanyertem hamar egyensúlyom a vágtató lovon, és suhantam L után. A mező felénél hátranézett L, hogy még élek -e, de látta, hogy kitartóan lobogok utána, így még jobban rákapcsolt.

Mikor kiértünk az autóút közelébe, meglepő módon visszakapcsolt ügetésbe, felmásztunk az útra, átkeltünk rajta, átmásztunk az árpa vagy valamilyen nagyon szép búza szerű táblába, és ott folytattuk száguldásunk fel a dombra. A domb tetején gyönyörködtem az alattunk elterülő szántó folytatásán, ahogy lengette a szél, és azok a szép színek... mi meg jól végigvágtáztunk a közepén. Olyan pofátlannak éreztem magam, de követni kellett L-t. Időnként találtam keréknyomokat, ahol nem volt növény, akkor ott mentem Gazsival.
Átvágtáztunk még pár réten, Gazsi már kezdett lihegni, de akkor szerencsére megálltunk egy bozótos dombon, mert L szerint ott a pont valahol. Próbáltuk lefülelni a többi lovast, akik az áthatolhatatlan bozótosban kóvályogtak és szépeket mondtak a tüskés bokrokról.
1 perc múlva lementünk egy úton, L talált egy bejárót a dzsindzsába, be is mentünk, aztán jött szemben egy csapat lovas. Elmentünk arra ahonnan jöttek, és L hamar megtalálta a pontot, csak még át kellett vergődnünk pár nagyon tüskés bokron amik jól megszurkáltak.
Lepattantam Gazsiról, L utasításai szerint kikötöttem, felfutottam a kőkupacra, és lyukasztottam. Gyorsan visszacsatoltam Gazsi szárát, megmásztam nagy nehezen, és már ügettünk is le, vissza a szúrós bokrokon át a vadászleshez. A vadászlestől át akart vágni a következő pont fele, de olyan áthatolhatatlan szúrós bokor tömörületbe keveredtünk, hogy alig tudtunk kivergődni, és már én is meg a ló is több sebből véreztünk. L rosszabbul járt, mert ő pólóban volt, én meg pulcsiban.
Mikor végre kivergődtünk az útra, levágtattunk az erdőig, 1 percnyi hallgatózás után L mondta, hogy menjünk tovább, mert a másik csapat már vagy 10 - 15 perce keresi a 2-es pontot és nem találja. Majd visszafele bejövünk körülnézni.
Megint hosszú vágta következett, egy dombnál Gazsi lefulladt ügetésbe, hagytam kicsit szusszanni, aztán L után szaladtuk.
Az erdőben néha kicsit léptünk meg ügettünk, aztán átvágtunk egy kis ösvényen, átverekedtünk egy bokros, fenyőfás részen, aztán L beintett az erdőbe, hogy ott kell keresni a pontot. Leparkoltunk a lihegő lovakkal, mire én végeztem Gazsi kikötésével, L eltűnt. 1x láttam a túlsó dombra felmenni, úgyhogy elindultam arra, de mire lebotorkáltam a köves, fatörzses domboldalba, oldalról kiáltott, hogy ott a pont. Mire odaértem a mohás kőhöz, már ment a lovak fele és nézte a térképet. Lyukasztottam gyorsan, és felfutottam a lovakhoz.

Visszaszáraztam Gazsit, megmásztam, és már mentünk is. Az erdei ösvényre kiérve, megint jó hosszan vágtáztunk, jó pár km-t lenyomtunk, mikor kiértünk egy nagy, dombocskás mezőre. L visszakapcsolt ügetésbe, mert megláttunk 2 lovast. Elég céltalanul kerülgettek egy bokrot, aztán mikor lesétáltunk egy kicsit meredek dombról, aminek a tetején álltak, ők is észrevettek minket, és odakiabáltak, hogy a 3-ast keresitek? Furcsálltuk a kérdést, mert a 3-asról jöttünk, ami pár kilcsivel beljebb van az erdő közepén, ők meg itt bóklásztak a mező közepén mohás követ keresve. L visszakiabált, hogy nem, mi a 7-est (kis dagonya mellett északra). Ők teljesen megdöbbentek, és kérdezték merre van a 3-as. L inkább térképet olvasott, úgyhogy mutogattam a dombon túli erdő fele a távolba. Nem tudom végül sikerült -e megtalálniuk magukat a térképen.
Mi először bementünk egy erdőbe, de mondta L, hogy nem jó helyen vagyunk, 1 erdővel feljebb vágtáztunk, bementünk, és épp jött egy lovas a pontról. Lemásztam, lyukasztottam, visszamásztam, közben L térképezett, és már vágtattunk is tova.

Átrobogtunk pár mezőn, 1-2 szántón, aztán elértünk egy falut. Itt szépen leügettünk, átmásztunk egy kis árkon, ahol L szólt, hogy ne szembe menjek, mint normál esetben, hanem oldalra húzzam kicsit a lovat, mert imád átugrálni az árkokon, és az nem jó ha kiugrik az aszfaltra. Sikerült nem ugrani, fel léptünk/ügettünk egy kövecskésebb úton, aztán bementünk az erdőbe. Amit én bójának véltem az nem az volt, L útba igazított a madáretető fele, ő addig a további haladási irányt fontolgatta.

Lyukasztás után már ügettünk is le egy vadászleshez, ki egy mezőre, ott vágtázott szembe egy lovas, köszöntünk, és mikor elhaladtunk egymás mellett L sebességbe kapcsolt, és már robogtunk is le a mező túl felén lévő borókáshoz. L bement, de vissza is jött, hogy ott nem lehet átmenni. Közben felhívta figyelmem a csodás kilátásra, tényleg gyönyörűen rá lehetett látni a Balatonra, mellettünk erdő, mi a mezőn... csodás volt, de nem volt sok időm nézelődni, mert L már vágtatott le a mező alsó széléhez, hátha ott át tudunk menni.
Át tudtunk, újabb szántóföldeken vágtattunk át, megint valami búza szerű táblán is, ami a kengyelemet verdeste. Tök jó egyébként ilyen nagy búza/árpa fazonokban vágtatni, de jobban örültem volna, ha mondjuk lóhasig érő fű az, nem pedig mez. gazd. termény.
Egyszer visszavett L ügetésbe, hogy megnézze az iránytűt meg a térképet, mert ott voltunk egy rakás szántó közepén. Mikor megvolt a helyes irány, már száguldottunk is tovább. Átvágtáztunk egy kukorica táblán is, ott jó volt, mert a sorok közt szépen elfért a ló, a kukorica is még elég aprócska. Utána terményt váltottunk, jött a napraforgó, szerencsére oda is be lehetett sorolni, aztán jött valami, amit nem tudtam alaposan megfigyelni, de így elsuhanva uborka szerűnek tűnt, vagy egyéb hasonló levelű futó valami.
Végre kiértünk egy erdős szakaszra, itt már közel volt a pont, úgyhogy csak ügettünk, én lihegtem, és hirtelen ott volt az állatorvosi ellenőrző pont. Ajjaj, gondoltam, ez nem lesz jó.
Bent állt egy csapat, már épp indulni készültek, odajött az állatorvosnő, meghallgatta Norbi szívverését, és teljesen ledöbbent, hogy még nem is mértek ilyen magas pulzust. Gazsinak is majdnem olyan magas volt.
Álltunk, vártunk, néha kicsit sétáltunk velük, közben minket is megitattak. 10 perc a minimum idő amit ott kell tölteni az állatorvosnál, Gazsi mehetett is volna, de Norbinak még mindig 84 volt a pulzusa, Gazsinak 54. Már levitte L Norbit a nagy dagonyához, hogy igyon, ha akar, de csak belesétált és kapált a a vizet, én lyukasztottam is, mert ott volt a bója.
Olyan jó 25-30 percet vártunk, mire sikerült meggyőzni az állatorvost, hogy bőven 60 alatt van a ló pulzusa. Közben valami tüdőzörejeket emlegetett. L már azon volt, hogy odaadja a térképet, menjek végig egyedül, ő meg visszamegy Pécselyre Norbival, de végül megkegyelmezett a doki, és elengedett minket. Mint megtudtam bent, más lovasokat is ott fogott a doki +15 - 20 percre.

Nagy nehezen elindultunk, a kanyarban már vágtattunk is tovább. Átügettünk egy aszfalt úton, aztán vágta tovább. Jöttek szembe más lovasok is, szólt nekik L, hogy ne hajtsák meg a lovakat, mert ők is ott fognak ragadni a dokinál.
Kicsit eltévelyegtünk, de aztán pár szántóföld mellett, meg egy erdőn átvágtázva L megtalálta a dombocska nevű pontot. Felküldött lyukasztani, mentem is, de mire visszamásztam a lóra és megfordultam, nem láttam L-t sehol az erdőben. Lemásztam a dombról, Gazsi semmi jelét nem mutatta, hogy tudná merre van Norbi, úgyhogy elindultam az erdőben tovább. Szólongattam L-t, semmi. Visszamentem a másik irányba, ahonnan jöttünk eredetileg, L ott állt, és kérdezte hova mentem?! Mondtam őt kerestem. Még mindig morci volt kicsit az állatorvos miatt.
Jött közben egy egyénis is a ponthoz.

Mi elvágtattunk vissza a szántók mellett az erdőig, de először rossz helyen mentünk, mert kerítést találtunk, utána végigvágtáztunk egy fenyvesen, kiértünk valami kis épület mellé, ott elügettünk a köves úton, be a szántóra, és megint jött a végtelennek tűnő száguldás a különböző termények közt. Rendesen megeresztette L Norbit, Gazsi nagy örömmel száguldott utána. L néha hátranézett, hogy még megvagyok -e. Mikor kerítéses tábla jött, kimentünk a sáros földútra, ott már egész az erdőig pocsolyákon és sáron vágtáztunk. Az erdőben ügettünk meg léptünk kicsit, hogy szusszanjanak a pacik.
Megint vágtáztunk, aztán ügettünk, L az utat kereste, nekem már fogalmam nem volt merre járhatunk. Egy ismerős részen belebotlottunk egy egyéni versenyzőbe meg egy csapatba, a csapat érdeklődött erre van -e a 3-as pont, de L mondta, hogy szépen egyedül keressék meg. Tovább ügettünk, és megint elkönyveltem, hogy utálok terepen ügetni, mert zötyögök össze vissza, szegény ló ahogy lépked az egyenetlen talajon, főleg ha lefele, meg ugye gyorsan rohan a másik ló után.... szörnyű.
Nagy nehezen kiértünk egy mezőhöz, felvágtattunk a dombra, aztán lépésre fogta L Norbit, és nézegette a térképet. Egyszer csak megkérdezte, hogy szerintem az Pécsely -e ott lent a völgyben?
Nekem annak tűnt, de nem vettem volna rá mérget. Felvágtáztunk az erdőig, ott is még egy darabig vágta, aztán ahogy sűrűsödött a növényzet, egyre lassabban haladtunk, végül egy dróthálónál álltunk meg, és fordulandusz.
Kivergődtünk egy útra, és hosszan vágtattunk át szántókon és mezőkön, míg ki nem lyukadtunk ahhoz a szőlőshöz, ahol a fenyőfa nevű pont nem lett meg, és az áthatolhatatlan tüskés bokor rengeteg van.
Most másik oldalról közelítettük meg a problémát, az erdő felőli kis úton, és L mutogatott jobbra a tüskés fele, hogy ott kell lennie a pontnak. El is indult le, de én ellenkező irányba nézve megláttam 1 szál fenyőfát a tüskés másik részének szélében. Mutattam L-nek, mondta akkor menjek gyorsan.
Odaügettem, ott is volt a bója. Lemásztam, lyukasztottam, és Gazsi szokás szerint nem óhajtott megállni, hogy megmásszam.

Visszavezettem L-hez, alig hasaltam át a nyergen, L elindult. Felültem, de béna voltam, nem találtam meg egyből a kengyelem, L meg már az erdő felé vágtatott. Szerencsére csak sikerült meglelnem a vasat, és tudtam suhanni L után.
Levágtáztunk a szőlők mellett, be egy bokros részre. Ott egy pillanatra megálltunk, hogy L betájolja magát, erre egy rettegő őz kiugrott a mellettünk lévő bokorból.
Megint sikerült egy búzatáblában haladnunk, de most szépen a búzátlan keréknyomokat követtük. Lefele L megeresztette Norbit, csak hogy én nem mögötte mentem, hanem a párhuzamos nyomon, így Gazsi is rendesen meglódult le. Kb. a felénél L berántotta Norbit jobbra derékszögben, mert hogy ott kell kimenni. Én nem szándékoztam leborulni a lóról, úgyhogy szépen egyenes vonalon fékeztem, még olyan jó 100 m-t mentünk le, mire fel tudtam venni a lovat, aztán visszakanyarodva felvágtáztam L-hez.
Átkeltünk az úttesten, felvágtáztunk mezőn, szőlőn. A dombtetőtől kiabált le egy csapat, hogy ott a pont, mi hittünk nekik, úgyhogy felküzdöttük magunkat oda. A szőlőn átérve egy nagy mezőre jutottunk, ami lényegében egy domboldal volt, körbe oszlopok. L mondta, hogy menjek Gazsival, ő meg addig pihenteti Norbit. El is ügettem, megnéztem minden oszlopot, és néhány után felfedeztem, hogy számozva vannak, így kikövetkeztettem, merre van a 43-as. Felmentem a dombon, és tényleg ott volt. Nem látott L, úgyhogy lóról lyukasztottam. Elindultam a domb közepe fele, ahol teraszosra volt megcsinálva a domboldal, de látszott, hogy nincs bevetve semmivel. Odébb egy srác nyírta a füvet, őt nem akartam zavarni, de látta, hogy ott szerencsétlenkedek, mert a ló nem akar lemenni a teraszra, úgyhogy leállította a fűnyírót, és morcosan közölte, hogy arra jobban járok. 2x megköszöntem, de nem reagált. Mikor elmentem mellette mondta, hogy a mező jobb oldala fele tartsak, akkor jobban járok. Gyanítom nem én voltam az első lovas aki keresztülcsörtet a birtokán, és azért lehetett olyan morcos.
A domb felénél feltűnt, hogy nincs ott L ahol hagytam. Körülnéztem, már a mező túlsó felén sétált Norbi mellett, és a térképet nézte. Mondtam megvan a pont, úgyhogy indultunk vissza.

Leügettünk a földúton, levágtáztunk egy másikon, átmásztunk egy árkon, aztán vágta megint hatalmas mezőkön, szántók szélén. Kezdtem elfáradni, mikor L hirtelen fékezett, és hátrakiáltott, hogy álljak meg. Mire sikerült megállnom, egy jó mély árok szélén találtam magam. L simán lemászott a majd függőleges, kb. 3-4 m magas falon, én inkább feljebb mentem, és az alacsonyabb részen másztam le.
A lovardáig még vágtáztunk meg ügettünk, közben letámadott 3 marha nagy kutya, de szerencsére nem mertek fél méternél közelebb jönni a lóhoz, csak ugatva körülvettek, morogtak, vicsorogtak, de Gazsi nem méltatta őket figyelemre. Mivel a ló nem törődött velük, inkább elvágtáztam, nehogy meggondolják magukat és nekiessenek.
Beértünk, nagy lihegve lemásztam a lóról. A szervező kérdezte, hogy nem volt jó? Biztos morci fejet vágtam. Mondtam hogy jó volt, csak nagyon elfáradtam.
Utána sétáltam Gazsival kicsit, de aztán L kivitte a kislányát terepezni, és ott lesétáltatták őket.
Utána volt vacsi, díjkiosztó, és jöttünk haza. 6. -ak lettünk, ami nem olyan rossz, tekintve, hogy milyen sok induló volt.

Tetszett nagyon a verseny. Kevesebb tüskét és horzsolást szereztem, mint Sümegen, szúrásból hasonló mennyiséget, viszont több kék foltot. Kifejlesztettem egy új technikát, ha túl sok ág akart pofán csapni meg lesodorni vágta közben, akkor egyik kezemben szár, másikkal hárítottam. Előfordult, hogy hárítás után nem volt időm visszahúzni a kezem mert már jött a következő ág ami pofán csapott. Majd kialakul. Többször volt olyan is, hogy csak ráfeküdtem a lóra, és nem tudtam felnézni se, mert folyamatosan jöttek az ágak. 

Nyeregszemlélés

Múlthét szerdán megint megnéztem a huszárjaink gyakorlását, aztán felültem kicsit arra a lóra, aminek lovaglására megkértek. Nem bátorkodtam nagyon, mert jól ott hagytak egyedül a szélben, lent kikötve 2 ló, az alattam lévőnek meg baromira nem volt kedve egyedül körözgetni, úgyhogy viszonylag hamar feladtam. Meg beismerem, ha nincs ott senki, aki nézi hogy zakózok le, akkor elég nyuszi és túlzott mértékben óvatos vagyok.
Mikor indult haza a csapat, a ló gazdája kérdezte, nem -e megyek le megnézni őket Ópusztaszerre, mert hogy arra gyakoroltak. Mondtam neki anyu nem hajlandó 1 nap annyit vezetni, már volt -e miatt összetűzésem vele. Mondta kérdezzem meg Z-t, mert ő megy le.
Másnap felhívtam Z-t, erre közölte, hogy a feleségét, meg 3 ismerőst kell levinnie, úgyhogy jelen pillanatban nincs hely, de hívjam fel pénteken.
Pénteken már beletörődtem, hogy nem jutok le, ezért gondoltam este felhívom.
Mielőtt elindultam volna biciklizni, hívott Z, hogy miért nem hívtam? Mondtam este akartam, de aztán a lényegre tért, 3 ember mégse jön, úgyhogy akkor tud vinni a feleségével együtt. Mondtam ok. Mondta, hogy majd meg kell fogni a huszárok lovait, mert lesz egy mulatozós jelenet, és nincs kikötő. Mondtam nem gond, kell e valami spéci öltözet? Mondta, hogy nem, ez nem annyira szigorúan vett dolog... megegyeztünk jó leszek farmerben, pólóban.
Másnap (szombaton) hívott egy lova ismerősöm, hogy ő is jön, és ő visz át oda, ahol Z lakik, és onnan megyünk Z-vel. Ok.

Eljött a várva várt nap. Első fuvarosom (Zs) késett kicsit, de csak odaértünk Z-hez, és már mentünk is.
Ópusztaszeren sikerült a főbejáraton bemenni, ahol nem a nyeregszemlés jegyeket árulták, így mit sem ért a regisztrációm, majd egy ezressel ráfizettem a beharangozott árra. Mindegy, kibírjuk.
Bent elég hamar megtaláltuk a huszártábort, meg a mieink sátrát is, mert ki volt tűzve a zászlójuk. Becuccoltunk, köszöntünk nekik, aztán elmentünk Zs-vel kicsit nézelődni. Megnéztünk pár futamot, utána a kiscsikókban gyönyörködtünk jó darabig, egyik majdnem nekem csúszott rodeózás közben, aztán leheveredtünk ebédelni.

Evés után visszamentünk a huszárokhoz kérdezni, hogy kellünk -e? Ez volt kb. 1 órakor. Persze hogy kellünk, el ne menjünk sehova.
Lényegében nem csináltunk semmit, lemaradtam a jó kis bemutatókról, néztük, ahogy a mieink heverésznek és gondolkodnak mi hogy legyen.

Közben az egyik kitalálta, hogy keressenek nekem is valami korhű ruhát, ne csak Zs-re, mert ilyen utcai cuccban, wesco kalapban nem jöhetek. Aztán a végén már csak a kalapomat akarták valami borzasztó szalmakalapra cserélni, de közöltem: ha nem tetszik, akkor pályán kívül fotózok. De hogy kell a lovakat fogni, mert nincs elég ember... Mondtam akkor marad a kalap, és ne kritizálják, ez egy ausztrál, hasítottbőr, western kalap. Utána már nem piszkáltak.

Szerencsére egy huszárabb huszár kijött a sajtófotósoknak, róla én is kattintottam párat, aztán a Lezsák Levente jött ki gyakorolni a mi huszárjainkkal közösen tartandó bemutatóra, hogy egy asztalt ugrott át.
Nagy nehezen elérkezett az indulás ideje, kantározásnál az egyik ló teljesen bepánikolt, próbálta eltépni a kikötő kötelet, amennyire tudott ágaskodott, ugrált, aztán lehiggadva is még fújtatott meg remegett. A gazdája szerint talán megérezte rajta a döglött birka szagát, mert előtte birkát vágott.
3/4 3 fele szállingóztunk a pályához. A pályán a fiúk tették amit mondott nekik a rendezkedő ember,  én feltűnően kilógva közülük inkább elsodródtam a pálya széle fele, mintha nem is oda való lennék.
Épp a rendezkedőket fotóztam, elment a nap, gondoltam ez jó lesz, állandóan állítgatni a gépet... erre megszólalt mögöttem / mellettem a sajtó fotós egy szalmabálán ülve, hogy: Persze, pont most megy el a nap. Egyetértően bólogattam. Aztán jeleztem neki, hogy szerintem rossz helyen ül, mert az asztalt is onnan fogják ugrani, meg a fejeket is onnan vágják, úgyhogy csak a hátsó felüket fogja látni. Odébb jött ő is, aztán méretes objektívvel ellátott gépén megmutatta, melyik lett a nap fotója.

Közben elkészült a pálya, érkeztek a huszárok, úgyhogy még egy bálasorral kijjebb húzódtunk, és lelapultunk, hogy ne zavarjuk a nézőket.
Először körbeügettek, aztán alakzatokat csináltak, és olyan hirtelen rohamozták meg a török fejeket, hogy nem sikerült róla normális képet csinálni.
Utána szaladtunk lovat fogni, a huszárok táncoltak, énekeltek, aztán jöttek Leventéék, előadták a szokásos kaszkadőr mutatványokat, az asztal ugrást, aztán ők is vágtak fejet.

Visszajöttek huszárjaink a lovukért, volt aki hirtelen nem  lelte saját állatát, visszaszálltak, és még némi alakzat lovaglás után elköszöntek és kimentek.
Úgy láttam a közönségnek tetszett a bemutató, az a baki is, amikor szablyás vágás után a 2 legrohanósabb ló egymás mellett rohanva rendesen kisodródott, mire lovasaik meg tudták őket fogni, aztán felszáguldottak a többiekhez. Szerintem azt hitték, hogy direkt csinálták, mert nagyon tapsoltak meg kiabáltak.

Nemsokára elköszöntünk az akkor már főzőcskéző huszároktól, és elindultunk haza.
Remélem mennek jövőre is, és akkor lehetne lent maradós, pár napos programot csinálni ebből.

Sümegi lovastársamat nem sikerült megtalálnom Ópusztaszeren, pedig ott volt, és kb. 15 perc különbséggel ugyan azon a helyen is tartózkodtunk... A héten felhívtam, tud lovat adni a pécselyi tájékozódási lovaglásra, úgyhogy szombaton irány Pécsely! :)

7. nap, Bologna, haza

Reggel korán elindultunk transfer szállásunkról. Már csak egy megálló volt hátra: Bologna.
Azt kell hogy mondjam, nagyon tetszett. Szép, tiszta, rendezett...

Az árkádok alatt elsétáltunk egy térre. Meglestünk pár épületet, bementünk egy templomba, ahol nem szabadott sem fotózni, sem beszélni, hímeknek meg sapkát viselni.

Utána megnéztünk 2 ferde tornyot, nem tűntek túl stabilnak.

 
Vissza is a szép árkádok alatt haladtunk, buszra pattantunk, és már mentünk is.

Szlovéniában is elkapott minket 1-2 vihar, de aztán nyugodt utunk volt hazáig. Már nagyon mozgáshiányom volt, úgyhogy 2 technikai szünetnél is szaladgáltam kicsit a parkolóban meg a busz körül, közben csodáltam a hegyeket. Egy öreg bácsi is kedvet kapott hozzá, úgyhogy meglepő fürgeséggel megpróbált elkapni, de sikerült elsuhannom mellette. Amúgy nem vagyok túl gyors, egy ifjabb hím simán lenyom.
Viszonylag korán, kb. 9-kor értünk Fehérvárra, oda meg jött értünk apu.

6. nap, Nápoly

Reggeli után szomorú búcsút vettünk álomhotelünktől. Mentünk Nápolyba.
Leugrálva a buszról első megállónk a királyi palota volt ha jól emlékszem. Az ajtója nagyon tetszett, meg az előtte lévő bokrok, aminek a virágát csak üvegmosónak neveztem el. Nem tudom mi lehet a rendes neve.

Utána ballagtunk tovább a passage-ra, közben figyelmeztetett az idegenvezető, hogy kapaszkodjunk a táskánkba, mert itt divat robogóról elragadni a táskákat, és a sikátorok fele se kószáljunk el.
Utána kiértünk egy nagy placcra, itt is volt 2 megnézendő épület.

Kisétáltunk a tenger felé, vissza a kikötőbe, ahol hatalmas tengerjáró hajók parkoltak.
A buszt is sikerült meglelnünk pár utcával odébb, felszálltunk, és magunk mögött hagytuk a már 30 fokos Nápolyt, pedig még dél sem volt.

Terveben volt, hogy megállunk egy kis hegyi falunál, de ahogy észak felé haladtunk, egyre több lett a felhő, és fél órával a falu előtt nekiállt ömleni az eső, úgyhogy a csapat megszavazta: nem akarunk bőrig ázni.
Mentünk tovább az új szállás fele.
Mire megérkeztünk megint kellőképp szédültem, a szobába lépve majdnem elsírtam magam, mikor megláttam szemben a harangtorony harangos részét. 5 perc múlva be is harangozta a 6 órát. Elszörnyedtem, hogy megint nem lesz alvás.

Lementünk vacsorázni, nem voltunk hanyatt esve sem a helytől, sem a kajától. Volt valami trutyis tészta előételnek, de nem sok. Utána hús krumplival, ami finom volt, de nem lettem tele tőle. Végül desszertnek valami puding tömb leöntve karamellel, szintén minimális adag.
Elég rendesen szédültem már, úgyhogy nem mentem el a többiekkel sétálni és kaját keresni.
Szerencsére a harang visszafogta magát, és felháborodásom után egy hangot se szólt egészen másnap reggeli távozásunkig, azaz 7.30-ig.

5. nap, Sorrentói-fsz, Amalfi, Ravello

Reggel szokásosan korán keltünk, reggeli, előtte dedalon, készülve a szerpentinekre. Reggeli után úgy elálmosodtam, és annyira szédültem, hogy leheveredtem az ágyamra, kicsit el is aludtam, aztán anyu noszogatott, hogy menni kell mindjárt, készülődjek. Olyan voltam mint akit fejbe vertek.
Nagy nehezen összekapartam magam, levánszorogtam a bérelt kisbuszhoz, felültem, az első ülésen láttam, hogy van egy ridikül, de gondoltam a többiek sem akarják, hogy meg kelljen állni rókázni, csak odaengednek. 1 perc múlva jött egy öreglány felháborodva, hogy ő ott ül a férjével. Mondtam ok, de ha nem látom az utat, akkor gondok lesznek. Közben hátulról mondták, hogy azt az idegen vezetőnek kéne szabadon hagyni, én már épp hátra akartam vonulni a zacskó készletemmel, mikor a másik első ülésen az egyik nő mondta, hogy üljek oda nyugodtan, neki mindegy hol ül. Így kerültem a láncdohányos öreg néni mellé, de elvoltunk, nekem sem volt bajom, mert le tudtam követni a szerpentinek vonalait.
Olasz sofőrünk jól vezetett nagyon, mondjuk ő nap mint nap itt és hasonló helyeken kanyarog. Olyan helyeken mentünk, ahol nem gondoltam, hogy akár 1 busz is elférne, de 2 is elfért egymás mellett simán. A panoráma gyönyörű volt, a hegyek is fölfele, sok-sok narancs, és még több citrom liget.
Megálltunk egy nagyon drága boltnál, anyut sikerült lebeszélni a vásárlásról, mert még egy pindurka hűtőmágnes is 5 euró volt, amire csak egy nyomi citrom volt festve. Azért pár képet csináltam.

Amalfi felé  menet láttunk szamarakat amiket teherhordásra használnak, egy szép fjordnak mindott dolgot is, meg belekerültünk egy 10 perces dugóba, mert épp temetési menet ment az egyik faluban.
Amalfihoz közeledve nagy dugóba kerültünk, úgyhogy a helyi vezetőnk kitalálta: ugráljunk le a buszról gyorsan, oldalt van egy lépcső, ami a tengerpartra visz, azon szépen lemegyünk, és sokkal előbb fogunk a városközpontba érni, mint a busz.

Levonultunk szépen, közösen megnéztük a dómot, aztán szélnek lettünk eresztve.

Nekem a derekam már nagyon kivolt, világfájdalmas képpel vonszoltam magam anyu meg a fiatal pár után, valami kajáldát vagy fagyizót keresve. A srác nagyon be akart menni a sikátorokba, úgyhogy felmentünk egy hosszú, szűk lépcsőn, be a szűk sikátorok rejtekébe, nem sok éttermet találtunk, de amit igen, annak horrorisztikus árai voltak, így hamar feladtuk és visszamentünk a fő utcára.

Nagy nehezen találtunk egy olyan pizzázó félét, ahol volt 4 szék, leültünk, aztán lejjebb ettünk egy fagyit. Ezután igyekeztünk le a buszpályaudvarra, nehogy itt hagyjon a busz, de végül mi vártunk a buszra 15-20 percet, mert rendesen beállt Amalfiban a közlekedés. Addig néztem a strandolókat a tengerparton, a sirályokat a sziklákon... nem unatkoztam.

Ezután felbuszoztunk Ravellóba. Nagyon kíváncsi voltam rá, mert gyönyörű képeket láttam róla. Azt kell hogy mondjam, élőben még sokkal szebb. Hihetetlen volt az a kert, rengeteg virág, kilátás... Találtam egy gyíkot is, nem messze tőle jázmin szerűség illatozott. Csináltam jó pár képet, aztán sajnos vissza kellett menni a buszhoz, pedig még el lehetett volna ott gyönyörködni 1-2 napot.

Vissza másik úton mentünk a szállásra, közben kifaggattam az idegenvezetőket a lovaglási lehetőségekről. Azt mondták Olaszországban nem annyira jellemző a lovas turizmus, mint mondjuk nálunk, inkább Toscana-ban vannak lovardák, de ott is keresgélni kell, mire talál az ember + ki is viszik lovagolni.

Visszaérve az álomhotelbe elleptük az ebédlőt. Látták hogy farkas éhesek vagyunk, úgyhogy gyorsan hozták az előételt: valamiféle sajttal töltött süti, de nem édes, rajta paradicsom. Következő fogás: spagetti, volt rajta hús is. A fő kaja hal volt, babarépával, és citrom ízű rizzsel. A desszert torta, valami mennyei, tejszínes csokis krémmel, kívül is tejszín rajta, puha piskóta.
A srác előző nap próbált a desszertből repetát kérni, de abból (csak abból) sajnos nem adtak. A repeta osztogató pincér megjegyezte magának, úgyhogy a desszertnél is felénk kavargott. Én vágtam be elsőre a sütit, és mikor arra jött a fickó, a srác is meg én is repetáért kuncsorogtunk. Néztem ahogy visszament a tortás gurulós asztalkához, mutatta társának, hogy 2-t vágjon 1 tányérra, azt oda hozta és letette a srác elé, morci fejet vágva, aztán engem nézve elment a gurulós izéért, odaparkolt mellém, elvette a tányérom, a torta maradékát rákupacolta, letette elém, aztán elgurult, de hamar visszajött, és ott állt mellettünk nézve, hogy megesszük -e amit jól odapakolt nekünk. Anyu szerint csak előadta a morcost, mert közben mosolygott. Remélem nem sértettük meg.

Utazás 4. nap, Capri

Svédasztalos reggeli volt, de nem tudtuk kihasználni, mert 25 percünk volt kajálni. Gyorsan felmarkoltam pár epret, pár sütit, szalámit, bucit, paradicsomot, dzsemet, meg egy pohár gyümölcslevet, és villámgyorsan megkajáltam.

Reggeli után indultunk le a kikötőbe, Castemare városkába.
A hajóra vártunk még egy darabig, aztán mikor bejött és elindultunk rá, meglátta egy nyugger csoport, hogy mi is oda megyünk, és szinte futva bevágtak elénk. Összefonódott a 2 csoport, de az öregek bunkón toltak félre. Mikor már a 2. akart befurakodni elém, gondoltam na ne már, csak azért mert vén, ne toljon félre. Befeszítettem magam, így nem tudott félre tolni, és úgy helyezkedtem, hogy be se tudjon előzni sehonnan. Mivel lassúak voltak a lépcsőn, így a tetőre elsők közt értem, és egy nagyon jó helyet sikerült kifogni.
Maga az út is szép volt, de Capri... tényleg egy álom sziget.
A hajóút felénél megtelt a 4 GB-os memóriakártyám, úgyhogy szolgálatba állítottam az új 8 GB-ost.
A nyílt vízen még a viszonylag nagy hajót is megdobálta a hullámzás néha. Teljesen olyan érzésem volt, mintha egy vágtató lovon ülnék.

A kikötőben átszálltunk egy kis 20 személyes hajóra, megnéztük a sziklákat, barlangkákat, átmentünk a lyukas szikla alatt, ami alatt nem szabadna áthajózni. Ezzel a kis hajóval még jobban élvezhettem a hullám általi dobálást, meg az arcomba fröcsögő sós vizet.

Utána helyi kis buszokra szálltunk, elmentünk Anacapriba.
Először Axel Munthe villájához mentünk fel, és be is mentünk. Nagyon szép a Villa San Michele, különösen a kertje, na meg a kilátás onnan.

Utána lesiettünk a libegőhöz a bamba bunkó, egész utat elfoglaló turistákon keresztül.
A libegő nagyon nagy élmény volt. Folyamatosan megy, úgyhogy a mozgó székecskébe kell belehuppanni. Persze van ott egy emberke, ha gond van, vagy lassú ember, akkor megállítja, meg van segéd is, aki elkap ha pofára akar esni az ember, meg kiszállásnál is segít.

A beszállás elég bénán ment, nagyon belehuppantam és jól behimbállódzott a kis izé. Szerencsére nem jött elő a tériszonyom, pedig időnként egész magasan repültem. A kilátás már út közben is szép volt. A kiszállás nagyon jól ment, mikor már a vége felé repültem, integetett a fickó, hogy a keresztben előttem lévő biztonsági rudat hajtsam fel. Ahogy beértem, ki kellett ugrani a székből, és elfutni oldalra, közben a segítő elkapja a fotelkét, hogy ne gáncsolja el az embert. Sokan gyerekkel, pici babával, kutyával ölben mentek, olyankor 2 segítő jön ki, egyik kikapja az öléből a gyereket, a másik meg a szülőnek segít.
Anyu is jól bírta, csak ő velem ellentétben nem bámult lefele, pedig volt egy nagyon cuki kis kertecske is mini tóval. Egy viszonylag nagy gyíkot is sikerült meglátnom, épp egy fenyőféle törzsén sietett fel.
Fentről hihetetlen szép kilátás tárult szemünk elé.

Körbegyönyörködtünk, fotóztam, és indultunk le. Lefele már jobban ment a beszállás is, a leszállás meg főleg.

Nemsokára egybegyűlt a csoport, és mentünk a buszokhoz.
Capriban még tettünk egy kis sétát, felmentünk egy kertbe, ott szusszantunk meg fotóztam, aztán elindultunk vissza. A Limochello-ban vettünk citromos meg narancsos csokit, meg citromlikőrt.

Busszal visszamentünk a kikötőbe, lementünk a tengerpartra lődörögni, aztán vártuk a hajót.

Elég sokat késett, és irdatlan tömeg gyűlt oda, de így legalább láttam medúzákat. Mi még valahogy felpréselődtünk a beérkező hajóra, de az emberek fele nem fért fel, úgyhogy a következő kikötőben (Sorrento) mindenkit letereltek, az a hajó visszament Caprira a maradékért, minket meg egy másik hajó vitt tovább.
Caprin a tömegben anyu kissé bepánikolt, hogy nehogy itt maradjak, szorította a kezem, hiába kértem, nem akart elengedni, de aztán már már rákiabáltam, és végre elengedett. Ilyen tömegben nem lehet összekapaszkodni, eltöri a kezem.
Aztán átszállás után sikeresen elértünk Castemare-be, a busz már várt ránk, és visszaszerpentineltünk az álomhotelbe.
A szobába érve láttuk, hogy elrendezték az ágyakat, a plüss párducom is szépen odaigazgatták a párnára, törölközőket kicserélték, szappanokat feltöltötték, szemetet elvitték... A párduc olyan arin volt odatéve, hogy elröhögcséltünk rajta pár percig.

A vacsi ismét isteni volt. Előételnek kaptunk valami rizses trutyit, de nagyon nagyon finom volt. Utána sült hús, krumpli, sóska. Desszertnek csokicsöppös tányér, valami finom, édes, habos dolog eperrel. A desszertből sajnos nem volt repeta, ellenben az összes előző ételből hozták körbe a tálat, hogy ki kért repetát.

Utazás 3. nap, Vezúv, Pompej

Reggel egy francia diákcsoporttal reggeliztünk, nem volt kellemes. Iszonyatosan zajosak voltak, és bunkók is többnyire.
Jobbnak láttam hosszú ujjú felsőben tölteni a napot, mert nem akartam ráégni az előző napi, még mindig fájó leégésre. A nyakamat rosszul kentem le naptejjel, úgyhogy egy sávban sikerült hólyagosra égni a Vezúvon, de a többi részem megúszta.
A Vezúvra busszal mentünk fel. Menet közben elhaladtunk pár ló karámja mellett, és az egyikben egy póni nyújtózkodva ivott, mert nem érte fel az itatót rendesen. Olyan édes volt.
A Vezúvhoz brutális szerpentineken kellett felkanyarogni. A sofőrünk nagyon profi volt, csak úgy szelte őket nevetve, az utasokban meg megfagyott a vér, hogy milyen szakadékok mellett megyünk el. Én nem féltem, 2. ülésen ültem, láttam milyen ügyesen és lazán vezet a sofőr, már járt erre sokszor, úgyhogy feltételeztem nem gurulunk le egy szikláról.

A parkolóból még nem kis utat kellett megtennünk a Vezúv tetejéig. Gonosz, kavicsos úton kellett menni, ami nagyon fárasztó, és kb. az út felétől bogárözön volt, nem győztem őket hajtani.
A kráter és környéke is szép volt, a kilátás főleg. A végén szusszantunk egyet, és mentünk le.

A Vezúvról busszal elég durva tempóban kanyarogtunk le, úgyhogy ott Dedalon ide vagy oda, kezdtem rosszul lenni, de szerencsére nem volt messze Pompej.
Pompejben csatlakozott hozzánk a magyar nyelvű idegenvezetőnk, már 10 vagy 15 éve kint él Olaszországban, oda házasodott. Ő amúgy ilyen hivatalos idegenvezető, a nélkül be sem engedik a csoportokat sem Pompejbe, sem Caprira, és azt hiszem Amalfiban sem nézik jó szemmel.
Kissé fáradtan lódultunk neki a szép romoknak, mégis csak a Vezúvon voltunk délelőtt.

Pompejben rengeteget mesélt a vezetőn, megnéztük a fő dolgokat, de közel sem mindent, mert nem kicsi. Laknak itt kutyák is, úgyhogy időnként alvó, fekvő kutyákba lehet botlani a romok közt.

Miután kijöttünk, bementünk egy áruházba venni némi ellátmányt, meg nekem narancsot.

Ezután megkezdtük utunkat új szállásunk fele, Pimontéba.
Előző szállásunk után nem sok jót reméltünk, de nagyon kellemeset csalódtunk. Már a bejárat sem volt semmi, belépve tisztaság, csillogás, elegáns személyzet... Csak lestünk, biztos jó helyre jöttünk -e.
Le kellett adni a személyiket, csak úgy adták ki a kulcsot, aztán fellifteztünk a 3.-ra.
A szobánk is hihetetlen volt, szép, tiszta, a fürdő is... Az erkélyünk nem a Vezúvra nézett, mint a többségnek, de látszott a kikötői város a távolban, körülöttünk pedig erdős hegyek. Gyönyörű volt.
Alig tudtuk magunkat kiörömködni, kellett menni vacsizni. Gondoltam, hogy ilyen helyen jó lesz a vacsi, de ennyire jóra nem számítottam.
Annyi evőeszköz volt, hogy hirtelen nem tudtam melyiket is kéne megfogni. A fiatal párral ültünk egy asztalnál, a srác mondta, hogy kívülről kell befele haladni.
Előételnek kaptunk valami pirított, kerek kis kenyér félét, rajta mindenféle gazok, paradicsom, sajt... Farkas éhes voltam, úgyhogy egy perc alatt eltüntettem azt a kis valamit.
Következő kaja: nagy kupac gombás, zöldséges, trutyis tészta. Még mindig éheztem, úgyhogy nem érdekelt a gomba, amit utálok. Szerencsére nem volt rajta sok, és az ízén sem lehetett érezni nagyon, ahol észrevettem kipiszkáltam, de ezt is bevágtam. Akkor már kezdtem érezni, hogy nem vagyok éhes.
Főételnek kaptunk nagyon nagyon finom húst, rajta sajt meg valami paradicsomos trutyi, mellette párolt borsó, krumpli. Ez is eltűnt nagy mértékben.
Desszert: 2 gombóc fagyi kehelyben, beletűzve citromfű.
Elégedetten és jóllakottan vonultunk fel szobánkba. Hogy kerültünk egy ilyen álom hotelbe?