Nagyon nagyon sajnáltam, hogy nem süt a nap, mert úgy még gyönyörűbb lett volna a táj.
Bementünk a városfal kapuján, nagyon szimpi volt, aztán jöttek az imádni való szűk utcácskák, boltok, minden régi, szépséges... nem győztem betelni vele.
Nekiálltunk megnézni a tornyokat, persze itt is belefutottunk a szokásos vásárba, ami a néznivalókba rendesen belerondított.
Bementünk egy templomba is, amíg vezetőnk a jegyeket vásárolta, beterelt minket azt hiszem a városháza udvarára.
A templomban voltak szép festmények, és olyannyira tilos volt minden módon fotózni, hogy a nyakunkban loholt egy morci nőci, és nem győzött az öregekkel veszekedni, hogy no foto.
Templom után vezetőnk szélnek eresztett minket, nekem persze muszáj volt tornyot mászni. Odamentem a kasszához egy másik csoporttársammal, kaland vágyó öreg úrral, de jött a felesége is vele fizetés céljából. Na ez a momentum teljesen megzavarta szegény pénztároslányt, odahívta társnőjét, aki vadul magyarázott angolul. Kb. a felét megértettem. Tisztáztam vele, hogy csak a fickó és én akarunk felmenni, de ekkor a nej még odakotyogott, és mutogatott, úgyhogy megint elbizonytalanította a lányokat.
Aztán férje ősz haját mutogatva próbálta lealkudni az 5 eurós jegyet a 4 eurós nyugdíjasra. A lányok kezdték sejteni mit akar, és kérdezett valamit az angolos, de oly hadarva és olaszos akcenttel, hogy esélytelen volt megértenem, így közvetítettem a néni mire célozgat: férje 70 éves, igencsak nyugdíjas, és a 4 eurós jegyet szeretné. Még 1x elmondtam, hogy mi a bácsival megyünk tornyászni, a néni lenn vár.
Sikeres 10 perces angolozás, pislogás és activityzés után végre nekivághattunk.
A jegytépőlány betuszkolt minket valami kiállító helyiségbe, szép jó, de hol a torony?
Előrementem mint felderítő, egy sunyin visszacsukódó ajtó mögött bíztató csigalépcsőt leltem. Fent megint kiállítás, és tanácstalanul néztünk, hol a torony?
Tétován elindultam le, és a lépcső felénél felfedeztem egy nehezen nyíló tüskés ajtót, felette apró tábla hirdette: Tower. Ó, jó helyen járunk!
Elindultunk fel. Első lenézés után úgy döntöttem ezt többet nem ismétlem meg, úgyhogy felszegett fejjel, csak felelé nézve haladtunk a lyukacsos fém lépcsőcskéken.
Lehagytunk egy családot, próbálták apró porontyukat tovább noszogatni, de szegény alig járó baba egyre inkább fáradt és félt, úgyhogy hamar kiverte a hisztit. Nem is jutottak fel, amúgy a tető előtt úgyis megfordultak volna, ugyanis a tetőre egy szűk lyuk vezetett ki egy létrával, amin 2 irányú forgalom bonyolódott, attól függően ki volt erőszakosabb.
Pár perc alatt feljutottunk, és rádöbbentem, az eddigi Assassin's Creed feeling semmi volt ehhez képest. Imádtam a tornyokat, a tájat, az alattunk elterülő kis városkát. Egy csoda.
Napsütésben még jobb lenne, sóvárogtam, de be kell érnünk ezzel.
Miért is ne miost merülne le az elem? Félig fagyott kézzel gyorsan kicseréltem. Körbegyönyörködtem, fotóztam, és elindultunk le, nehogy elkéssünk a találkáról a városkapunál.
Lefele brutál tériszonnyal küzdöttem, mert a lyukacsos lépcsőn telibe magam alá láttam, de muszáj volt lepillantanom, hogy ne essek el, és guruljak le.
Kicsti remegve, de kibírtam. Megállapítottuk, hogy jókor jöttünk, mert lent tolongott a nép a bezárt lánc előtt, melyen Siesta tábla függött. Az olaszok nagyon betartják a siestát.
Lent megtaláltuk elhagyott hozzátartozóinkat, és szépen lassan, bámuldozva lecsorogtunk a kapuhoz.
Anyu vett egy pici táskát, amibe az értéket rejtheti övtasi helyett, mert zavarta, hogy lépten nyomon vemhesnek nézik.
A buszhoz menet még egy gekkó szerű élőlényt is leltünk.
Siennának még élénkebb vöröses barna színe volt, és nagyobb volt az eddigi kis toscan városkáknál. Itt is megvoltak a szűk utcácskák, csak itt lépten nyomon el akartak ütni, mert nem volt járda.
A parkolóból kis busszal, onnan mozgólépcsővel mentünk egy darabig. Utána kutyagoltunk.
Brutál derékfájásom feledtette félig a sok látnivaló.
Először egy templomba mentünk. Volt egy üvegpadlós részecske benne, erre ráálltam, küzdeni a tériszonnyal. A többiek furcsállták is.
A templom előtti találkáról késtünk pár percte, mert anyu félrevezetett az időpontot illetően.
Sétáltunk tova, itt ott megálltunk, a vezető magyarázott, én fotóztam.
Lementünk a városházához, tetszetős épület, a térrel és a szökőkúttal együtt. Innen még sétáltunk kicsit, derekam és vállam már nagyon a végét járta, úgyhogy mikor szélnek lettünk eresztve, beültünk egy pizzázóba fincsi pizzát enni.
Utána végtelennek tűnő, amúgy szép sétát tettünk a kapu előtti térig, ahova pár perc múlva megérkezett a busz, ekkor már egyre többet szórakozott a fényképezőgépem, így nem sikerült megörökítenem sofőrünk lendületes érkezését, ahogy futott előle 1-2 ember. Pedig vicces volt nagyon.
Vacsira az elmaradhatatlan pasta, valami trutyis hús, krumpli, és pafé vagy mi a szösz megint. Az előző alkalommal fagyinak gondoltam, de aztán a többiek javítottak. Torkom nem nyilatkozott róla, hogy tetszik -e neki, mert rendületlen erővel fájt, náthám sem akart alább hagyni.
Éjszakánkat megkeserítette egy franciának hallatszó diákcsapat. Hajnali 2-ig vircsaftoltak, a lifttel szórakoztak, törtek, zúztak, végigcsapkodták az ajtókat..... mire végre a panziós is meg a vendégek is megelégelték, a panziós srác magából kikelve leüvöltötte a tanárnőt, hogy csapjon rendet, vagy hívja a rendőrséget. Tanárnőt kizárták a kölykök, de némi fenyegetőzéssel beengedték a főhadiszállásra, és viszonylagos rendet vágott, így aludhattunk vagy 4 órát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése