Közben jöttek még páran, megbeszéltük ki melyik lovon megy. Megdögönyöztem Bonát, aki már gyanakodva nézett rám.
Jeleztem nekik, hogy kicsit később jön a fickó, akivel egy lovardában lovagolok, I. Mondták ok, és valószínű M. féle csapatban fog menni, mert nem nagyon van más csapat.
Elköszöntem, felmentünk a szállásra, vacsiztunk, aludtunk.
Másnap reggel tejföl szerű ködre ébredtem. Na, gondoltam, egy kis plusz izgalom ha megmarad a versenyig. Sajna nem maradt meg.
Lovardába érve vettem észre, hogy fent hagytam a szobában a táskám, amiben a tájoló, telefon, meg ilyesmik vannak. Autókázás vissza.
L mesélte, hogy errefelé milyen brutális tél volt, olyan nagy hóval, hogy az istállót is alig tudták kinyitni, úgyhogy egész télen nem lovagoltak, mert nem tudtak. (amúgy ahogy jöttünk autóval, láttuk, hogy még sok helyen megmaradtak vastag hófoltok)
Megvolt a szokásos eligazítás, sorszámhúzás, én lettem a 4.
Lepucoltam a póneszt, felnyergeltem, nekiálltam készülődni, a tulaj már rám szólt, hogy szálljak lóra, gyorsan összekaptam magam, és kimentem a pályára.
Most nem volt olyan dinnye egyedül, mint ősszel. Szépen sétálgattunk, kicsit ügettünk, aztán nemsokára mehettem térképért.
Az udvarból könnyen kiment a ló, bár néha éreztem a visszafordulási szándékot, de nem hagytam. Átmentem a parkolón, ki a kedvenc vágtás mezőmre, na ott hisztizett kicsit, meg akart fordulni, lecövekelt... de továbbnoszogattam.
Átkeltünk a főúton, lementem a homokos bányás részbe, fel a fenyvesbe, ott nemsokára beugrattam vágtába.
Próbált kicsit sztrájkolni Bona, de nem hagytam, akkor mű megijesésekkel próbálkozott, kiugrott oldalra, de rájött, hogy ilyen kis dolgokkal nem tud tőlem megszabadulni. A köves részen sétáltam vele, aztán megint vágta, nekiállt sunnyogni, és kirúgott egy szépet. Nem olyan gonosz módon, fent volt a feje, meg nem is billentett meg nagyon, de tőle szokatlan ez, mert nem szokott rugdalózni.
Hajtottam tovább, megint előadott egy kis ugri bugrit, de utána úgy tűnt kezd beletörődni, hogy megint velem kell kint bóklásznia.
Végignyargaltunk Csabrendeken a szőlőhegyen, felmentem arra amerre tavaly is, egy kis betonos utca végén lehet bemenni az erdőbe. Most nem kellett annyira, mint legutóbb, a nagy elágazásnál már nézegettem hol lehet a pont.
Szikla teteje névre hallgatott, lentről nem láttam, de tutdtam, hogy arra a magas sziklás dombra kell felmenni. Megdöbbenve láttam 2 felvezető lónyomot is, gondoltam az egyik tuti L volt, az mindenhova lóval megy fel, de a másik ki lehetett?
Leparkoltam Bonát egy fához, szépen álldogált, én meg önbizalommal telve: na mindjárt felfutok azért a pontocskáért. Első feladat: olyan helyet találni, ahol nem csúszok egyből vissza. Sikerült, elindultam fel, de sokszor megcsúsztam a sárban, megbotlottam a kövekben, és még a domb felénél sem voltam, mikor kezdtem erősen lihegni. Kicsit megálltam, visszanéztem a pónira, és belegondoltam: ha most valaki elkötné, semmit sem tudnék csinálni.
Másztam tovább, kicsit kilihegtem magam lyukasztás előtt, aztán elindultam leszánkázni.
Kötött sorrend volt a bójáknál, úgyhogy a 2-esre kellett tovább mennem. A térképet böngészve úgy döntöttem: itt tavaly nagyon csúnyán eltévedtem az erdőben, inkább kerülök egyet a biztos úton.
Visszamentem Csabrendekre, közben jött az utánam következő csapat, K és T. Mentek az 1-esre.
Átügettem Csabrendeken, a végén megdöbbenve láttam, hogy csomó udvarból zubog ki a víz az árokba, fűre, útra... Bona több helyen vonakodott átmenni a mozgó vízen, 1-et át is ugrott.
Ez már számomra ismeretlen terület volt, úgyhogy csak léptünk, pici ügetés helyenként, ahol jó volt a talaj. Feljebb a dombon már sziklákon is kellett mászni, Bona nagyon ügyesen ment.
Mikor abba a kanyarba értem, ahonnan elvileg közel van a pont az erdőben, kikötöttem Bonát egy fához, és átverekedtem amagam a dzsindzsán. Bent már jó volt, lehetett haladni, elkocogtam a meredek domboldal fele, mert gondoltam, hogy ott lesz a pont. Közben átmásztam pár kidőlt fán, néhány nagy kő megpróbálta kitörtni a bokám, de így legalább észrevettem, hogy rengeteg hóvirág meg kis kék virág van az aljnövényzetben.
Meg lett a sziklás pont.
Lyukasztás után elkezdtem visszafutni, és akkor jött a szokásos: őőő, honnan is jöttem? De most legalább volt egy völgy irányzéknak, utána a dzsindzsához közeledve megláttam a kis tehénfoltost a fánál, és csak 20 m-rel voltam lejjebb mint kéne :)
Visszamentem hozzá, kiszabadítottam, eltettem a kötelet, ittam, erre mikor szállnék fel, lekiabál a dombról K, hogy megvan? Visszakiabáltam, hogy meg, úgyhogy odavágtattak. Addig én felmásztam, K és T bement az erdőbe, még elmagyaráztam milyen irányba és hol a bója, aztán elvágtattam, bár Bona szeretett volna a másik lovak után menni.
A domb széléhez közeledvén felvettem lépésbe, mert gyanús volt, hogy nem látom az utat, csak ott lent mélyen a végét. A szélén megálltam, úgy döntöttem én nem szeretnék ezen a meredek úton lemenni, úgyhogy inkább a fák közt botorkáltunk le kevésbé meredeken.
Felmentem egy dombon, követtem a kinézett utat, aztán úgy véltem már itt kéne lennie a pontnak, de nem láttam. Bevágtam a kis növények közé, de nemsokára Bona sztrájkba lépett, és ha tovább akartam hajtani, nagyon sunyított. Félretettem a térképet, és azt kellett látnom, hogy a szúrós aljnövényzet közepén állunk. Kinéztem egy kevésbé sűrű részt, és ott lemenekültünk.
Az úton lődörögve tanakodtam tovább, amikor megérkezett G, az egyik fő egyénis. Ő nagyon kedves, tudja, hogy béna vagyok, úgyhogy mindig segít. Most is kérdezte melyiket keresem? Mondtam a 3-ast, kis tisztás. Hát akkor nem jó helyen vagyok, menjek arra 400 m-t. Ő pedig elvágtatott a 4-es felé.
Felmentem kb. a mutatott irányba, de nem lett pontom. Vártam hátha jön K és T, és együtt bóklászhatunk, de egy dombról ereszkedés közben láttam őket vadul vágtatni egy másik úton. Gondoltam ők biztos megtalálták a 3-ast, és mentek a 4-esre, jó, akkor én meg visszamegyek a beton útra, mint biztos pont.
Hirtelen nagy mozgásra lettem figyelmes a ló lépésének ütemére. Hátranéztem, és egy hatalmas, szúrós bokor rész követett minket Bona farkára akadva. Leszálltam, kiszabadítottam, aztán magamat is nagy nehezen kiszabadítottam, beszedve sok szúrást, és lemenekültünk az útra.
Visszamásztam, nézegettem melyik úton menjek ki, ekkor futólag felbukkant VG, szintén fő egyénis, de hamar eltűnt egy völgyben.
Bonival elindultam vissza, de egy másik úton. Vidáman vágtattam az erdőben, erre majdnem teljesen elesett. Na mondom hé, te nem szoktál orra esni.
1 darabban kiértünk az útra, az út melletti fűsávon levágtáztam a bekötőútig, ott beügettem a bányáig, ami mellől indult egy út fel, ami elvileg az 5-ös pont környékére visz.
Felsétáltunk, vadul nézelődtem az erdőbe, a póni csigasági sztrájkba kezdett, alig lehetett odébb noszogatni.
Már kezdtem feladni a reményt, amikor hátra nézve 2 színes bokorcsoport közt megláttam a bóját. Odabökdöstem a lovat, leszálltam, lyukasztottam, és a lovat magam után vonszolva kimentem a bányáig az erdőből.
A kereszteződésben visszamásztam a foltosra, elvágtattam a fenyves fele, aztán rossz helyen másztuk meg a dombot, mert egy szakadék szélére kerültünk. Mondtam neki bocs, elnéztem az utat, vissza az egész, és egyel odébb próbálkozzunk.
Az már a jó út volt, beugrattam vágtába, de nagyon nem akart menni, állandóan megállt, és fordult volna meg, mert ugye arra van a haza. Csak nem hagytam magam, jól megböktem, és megpöccintettem a pálcámmal is, így végre hajlandó volt normálisan menni, de egy kirúgással jelezte, hogy cseppet sem tetszik neki a dolog.
Végigügettem a kicsit kövecskés út szélén, bekanyarodtam az erdőbe, feléig vágtáztam, onnan dagonya volt, úgyhogy séta.
A vadászlesnél kicsörtettünk az erdőből, vágta a szántás szélén, de megriadt tőlünk pár őz, elvágtáztak messzire a szántáson a bokrok felé, amit muszáj volt Bonának nyomon követnie, így többször is majdnem elesett.
Megint jött sár, úgyhogy sétáltunk körbe, közben térképeztem van -e rövidebb út. Nem volt, úgyhogy maradtunk itt.
Átcaplattunk a havas részen, a hó után jött a dagonya, ami egyre durvább lett az úton, úgyhogy bekormányoztam Bonát a szántásba. Egy ideig működött a dolog, aztán hirtelen tocsogós részre értünk, és besüllyedtünk. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, de Bona pár szökkenéssel megoldotta a dolgot, és visszatértünk inkább a letaposott útra dagonyázni, ott kisebb eséllyel tűnik el a ló a sárban.
Felvágtattam a kellemes kis domboldalon, lekanyarodtam a jelleghatár nevű pont irányába, először rossz íven kerestem, és nagyon elcsigult a ló, megint alig bírtam odébb noszogatni. Kezdtem megijedni, hogy valami baja van. Leszálltam, húztam magammal, közben néztem, nem sántított, nem dagadt a lába, nem volt jobban sebes, mint én... nem tudtam elképzelni mi van.
Közben meglett a 6-os pont, lyukasztottam, felvonszoltam a lovat az útra, rámásztam, beálltunk haza irányba, és jé, a póni magától nekiállt felszegett fejjel, előre álló fülekkel vidáman ügetni. Na mondom jól van, én frászt kapok hogy baja van, közben csak makacskodott, ha nem haza irányba mentünk.
Innen hagytam a ló GPS-t érvényesülni, laza száron mehetett ahogy akart, közben nézegettem a térképet, hogy mégis lássam merre megyünk.
Végigügetett az erdőn, a mezőre kiérve nekiállt széllel szemben vágtázni, nagyon élvezte, azért az erdőnél már felvettem lépésbe, mert jött a dagonya.
Az erdőben léptünk, ügettünk, volt 1-2 kis vágtázható szakasz, aztán a nagy dagonya. Az elég szenvedős volt, ott éreztem hogy egyre fáradtabb vagyok, a ló is kicsit lassult.
1x elhaladtunk egy út szélére dobott rongyos bőrönd mellett. Azt fújtatva, oldalazva ki kellett kerülni.
Mikor a nagyon haza vezető meredekhez értünk kénytelen voltam szegény Bonát elkeseríteni, mert innen kellett egy kis útra lemenni, nem messze volt a 7-es pont, ha jól emlékszem töltés vége névre hallgatott. Elég könnyen megtaláltam, csak a lovat alig bírtam odébb hajtani, úgyhogy a végén már leszálltam és felvezettem a köves kis dombocskára.
Tetszett a hely, úgyhogy telefonnal megpróbáltam pár képet csinálni. Telót eltéve néztem a csatakos, szaporán szuszogó lovat, én is fáradt voltam, szerintem ő is kezdett, úgyhogy mondtam neki, hagyjuk a francba a 8, 9, 10-et, menjünk haza. A térképen is láttam, hogy csupa völgy és meredek, a ló is kipurcan tőle, meg én is.
Levezettem a dombról, visszaültem, és szépen lesétáltunk a meredeken haza, szőlőhegyen lógó száron, nézelődve séta.
Már majdnem leértem a szőlőhegyről, mikor Bona riadtan kiugrott kicsit és hátrakapta a fejét. Én is hátranéztem, VG érkezett csurom víz, fáradt lovával, és épp vadul rugdalta, hogy ne álljon meg, mert vágtából ügetésbe merészelt kapcsolni, mikor meglátott minket. A ló nem nagyon akart menni, úgyhogy elkérte a pálcám és hajtotta az istállóig.
Mi szépen slattyogtunk tovább. Egy pici kerülőt tettem, mert nem szeretek a szokásos átjárónál átmenni az úton, nem jól belátható, meg így még vágtathattam kicsit a kapitány melletti mezőcskén, csak az ijedező turisták hiányoztak :)
Utána szépen besétáltunk, odadobtam neki a szárat, itt már nem valószínű, hogy bármit is akciózna.
Bent monta VG, hiába hajtott, 3 perccel megverték. Lova épp vidáman panírozott a homokban.
Meginterjúvoltam M-éket, hogy I, aki a lovardámból jött hogy bírta. Mondták hogy ahogy beértek lefordult a lóról, olyan fáradt volt szegény, de amúgy tetszett neki. Izgultam miatta, mert még csak 1 éva lovagol, de ahhoz képest elég jól, viszont sosem járt normális terepen.
Most nagyon belelkesült, tervezi, hogy megy az összes versenyre. Jó neki. Nekem sajna csak 4 fér bele, ha van mindegyiken Bona. Ha nincs akkor kevesebb.
Egyébként megtudtam Bona és a 2 kis haverja honnan származik: anyukájuk valami szürke deres foltos náluk kicsit kisebb póniféle volt, apjuk pedig egy sárga arab mén, akit ismertem is még első táborozásomból.
Szóval így születtek a csoda pónik, gyorsak, és nagyon strapabíróak.
ezen a képen valami ijesztő hangú madár szólott, és azt figyeli nagyon:
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése