Kissé meglepődtem, mert szombatra számítottam hogy lehozzák, akkor nincs ló szállás költség, de sebaj, Bona megéri a + kiadásokat.
Péntek este 1/4 8 körül már tűkön ülve letelefonáltam Pécselyre, hogy megérkezett -e már a kis tarka póni. A tulaj meglepetten kérdezte, hogy persze, még délelőtt, nem szólt nekem senki? Mondom nem, kérdeztem minden rendben van -e vele, van -e helye... mondta persze, minden maximálisan rendben van.
Szombat reggel Pécsely felé haladván megláttam Szőlős és Pécsely közt egy bóját egy bokron, de a többi versenyzővel való konzultáció után lelomboztak, hogy az tuti kezdő pálya, túl könnyű helyen van.
Pécselyre érve megkerestem G-t, ő meg bemutatta a társát, J-t, meg előkeresték az én leendő csapattársamat, Zolit. Ismerkedés után mentem nevezni, húztam sorszámot, aztán elszörnyedve kérdeztem Zolit, van -e elemlámpája? Nem, miért? 28-as rajtszám, ha tényleg annyian vagyunk, akkor délután 3-kor start, 4 órás lovaglás, sötétben érünk vissza, ha meg eltévedünk vak sötét.
Végül minden nevezés után kitették a start listát, 12.45-ös indulás, úgyhogy nem vadásztunk elemlámpát.
12 óra körül felnyergeltem Bonát, rápróbáltam az új hevedert, amit direkt miatta vettem, tök jó volt rá, meg az új, banán alakú nyeregtáskát is rászíjjaztam, az is sokkal jobban passzolt, mint gondoltam.
Mivel Bona világ életében állásban állt, nem mertem a boxban nyereggel elengedni, úgyhogy kikötve hagytam. Elkezdtem kutatni társam után, aki nagy nehezen visszaért Veszprémből egy zsák szénával a lovának. Mondtam neki, hogy én kész vagyok, mehetnénk melegíteni, meg össze kéne haverkodtatni a két antiszoc kancácskát. Az ő lova Carmen, rühelli a pónikat, főleg a szürke meg a foltos pónikat, Bona póni pedig utál minden lovat aki nem a foltos kis póni haverja.
Én lényegesen előbb kiértem, Bona már mindent körbenézett, mire kiért Zoli. Egy darabig tisztes távolságra sétáltunk egymástól, aztán egyre közelebb, eleinte mindkettő sunnyogott, de nem vadultak.
Lassan elérkezett az indulás ideje, odacsoportosultunk a starthoz, térképet is kaptunk nemsokára, indulásig jól elvoltam azzal.
Kint az út széli fűben leügettem a főbb útig, onnan meg vágta majdnem végig, ki egy mezőre, a mező felénél be az erdőbe, végig suhantunk az erdőn, ki egy másik mezőre, leügettünk a dombon, és onnan menjünk fel a ponthoz. Korhadt fatörzs névre hallgatott, amiből jó sok volt, és jól be kellett menni a sunyi, lógáncsoló bokrok közé, úgyhogy 2 durva botlás után mondtam Zolinak, fogja meg a lovakat, és elszaladok gyalog.
Befutottam a környéket, dombot, dzsindzsát, de nem leltem a bóját. Jó fél órát elszenvedtünk, de mondtam hagyjuk, nem állhatunk itt végig.
Visszamentünk a mezőre, felvágtattunk egy másik úthoz, de az még inkább nem úgy festett, mint ami nekünk kell. A meredek felénél mondtam Zolinak, menjünk vissza, mert ez tuti nem az. Én a pónival könnyen megfordultam helyben, de ő a naaaagy lovával nem. Visszavergődtünk a mezőre, és ebből a szögből az amúgy is szép mezőcske még szebb lett, mert látszott a Balaton, úgyhogy kattintottam párat.
Visszavágtáztunk az erdőn, ki a mezőre, el a másik irányba, végig jól lehetett vágtázni, mert jó fajta földút volt, mellette szép zöld fű.
Bevágtáztunk a szőlőhegyig, ahol természetesen nem találtam meg a keresett utat, eltévedtünk, végig gonosz köves út volt, amin sajnálom Bona mezitlábas kis patáit, úgyhogy inkább leszállva vezettem.
Levezényeltem magunkat a sejtett irányba, hogy menjünk a következő pontra. A földúton visszaszálltam a lóra, így le tudtunk ügetni meg vágtázni az erdőig, ott bevettem a T elágazásnál a jobb kanyart, és ügettünk tovább.
Mondtam Zolinak, hogy balra nézegessen, mert ott lesz a pont, ha ott vagyunk ahol kéne. Egyszer csak a térképből felnézve megleltem a pontot. Zolinak hiába mutogattam nem látta. Lepattantam, megfogta a lovakat, oda szaladtam a kettős tölgyhöz, lyukasztottam, és már robogtunk is vissza, el egy másik útra.
Itt is tudtunk jó darabon vágtázni, egy kereszteződésnél megálltam térképezni, nem igazodtam el rajta, úgyhogy mentünk tovább a kitűzött irányba.
Ereszkedtünk köves lejtőn, aztán másztunk köves meredeket, vágtattunk erdőn, szántón, felügettünk egy kisebb szőlőhegyen, és elértünk oda, ahol a kettős fenyős pontnak kellett lennie.
Javasoltam, hogy a tisztásról másszunk fel, mert bent van a pont a dzsindzsában.
A fenyőcskék közt átmásztunk egy kőfalon, és kb. 5 percnyi kóválygás után megleltem a pontot. Lyukasztottam, visszafutottam a lovamért, mindketten újra nyergeltünk, mert a meredekeken elcsúsztak nyergeink.
Visszamásztunk, bevetettük magunkat az erdőbe, és jól elbizonytalanodtam.
Visszamentünk a tisztásig, be az úton, ami némi eltűnés után ugyan oda vezetett vissza, mint ahol az előbb voltunk.
Jobbra akartam menni, de társam balra akart, mondtam menjünk, mindegy, mert ez is egy olyan minden út Rómába vezet jellegű rész, és ha rossz úton vagyunk, akkor is oda lyukadunk ki egy kis kerülővel.
Rossz úton voltunk, de nem baj, meg lett az út amit akartam.
Meglett a tisztás is az erdei vágta után, felügettünk a domboldalon, kerestük a bokros mezőre kinyúló fanyelvet, de nem lett meg.
Itt következett egy durvább eltévedésünk, mikor már teljesen bekeveredtünk a fák, bokrok közé, szegény Zolit úgy képen csapta egy fa, hogy vérzett a szája meg horzsolásokból az arca több helyen, mondtam hogy szálljunk le, ő lovat fog, én meg lefutok körül nézni.
Panorámás tölgyet kerestünk egyébként, panoráma az volt nagyon szép, de a pont nem látszódott.
Leszaladtam a szép, pirosló levelű aljnövényzeten, át pár facsoporton egy vadcsapást követve, és kiértem megint a panoráma részre. Kerestem a villany vezetéket, amit jelöl a térkép, de nem igazán láttam.
A panorámás úton elfutottam egy darabig, semmi biztató, megfordultam, hogy visszajövök, és rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, mennyit futottam le az úton.
Elkezdtem visszafutni, de egyre ijedtebben. Egy ismerősnek tűnő részen bevágtam a szép pirosló levelű aljnövényzettel megáldott fák közé, fel az első tisztás részig, itt rájöttem, hogy minden ugyan olyan. Ugyan olyan kis piros aljas facsoportok veszik körül a tök egyforma mezőket, még a fák is ugyan olyan girbe gurbák minden felé. Na itt jött a pánik, és a felismerés: nincs nálam telefon + nem tudom Zoli számát.
Aztán jött a nyugi, gondolkodjunk. Mi lenne ha kiabálnék?
Zoliztam egyet, semmi, jobban Zoliztam, semmi. Itt már elértem a sírás közeli rémület szintjére, ez meghozta a hangerőt, Zoliztam mégegyet, és végre felcsendült a korábban gyakorolt jelző hangja elég messziről, de határozottan balról és fentről.
Megkönnyebbült vigyorral a képemen vágtattam fel a fák és mezőcskék közt, kérdezte is mit vigyorgok?: mondtam hogy majdnem nem találtam ide vissza, és rájöttem, hogy nincs nálam telefon.
(egyébként a sümegi verseny előtt többször álmodtam, hogy kikötöm a lovam, megyek bóját keresni, eltévedek, és nem találom meg a lovat)
Mondtam neki, hogy vezessük le a lovakat, mert ott van egy kevésbé dzsindzsa út, megpróbálhatnánk leereszkedni a dombról.
Ez a leereszkedős dolog nem volt egyszerű, mert több helyen nagyon mély, meredek volt a domboldal, olyan "még gyalog se" jellegű, de aztán találtunk egy jót.
Leértünk egy újabb szőlőhegyre, és megálltunk tanakodni. Volt balra alattunk egy település templommal, jobb előre a Balaton, sok sok vitorlással, Tihanyi apátság, minden ami kell, de akkor sem tudtam eldöntetni, hogy az ott lent Aszófő vagy nem.
Elindultunk le, egy hölgy épp büdöskemagot szedegetett, és megkérdeztük, hogy az ott lent Aszófő -e? Mondta az, de jelenleg is Aszófőn vagyunk. Elkérte a térképünket, és megmutatta hol vagyunk most kb. mutattam neki hova szeretnénk eljutni, erről kaptunk egy 10-15 perces felvilágosítást, hogy hogy kell eljutni a lovardáig, ami mellett akartunk bemenni, de mondta, hogy van ott egy patak, aminek nagyon meredek mindkét partja, úgyhogy nagyon sokat kell vissza jönni, ha el akarjuk érni azt a sunyi kis erdei utat.
Mielőtt indultunk volna, társam kapott egy telefon hívást G-től, hogy a másik lova, akin J ment, valószínű bekólikázott, gyalog vezetik vissza a lovakat, egyébként már csak mi vagyunk kint, még nem szerveztek mentő csapatot értünk, amúgy hol vagyunk?
Hát az jó kérdés, az biztos, hogy az 5-ösnél tévedtünk el, és onnan jöttünk le.
Lementünk amerre a néni mondta, elvágtattunk az út szélén a lovardáig, bementünk a földútra, megint vágta a magas feszültségig. Alatta az irtáson átvágtunk nagy magabiztossággal, hogy mi majd megmutatjuk annak a kis patak völgyikének, hogy le lehet ott menni.
Ja, aztán megláttuk a völgyet egy kis sűrű erdős vergődés után, megint előjött a tériszonyom, a póni is csak lecövekelve düllesztgette a szemeit. Na mondom itt nem hogy lóval, de lehet még gyalog se mennék le.
Leszálltam térképet olvasni, meg közelebb merészkedtem a völgy széléhez, nem volt szimpi. Mondtam menjünk vissza, próbáljuk meg odébb, hátha kevésbé gyilkos a meredek.
Épp fordítottam meg a póneszt, mikor előttem termett egy szarvas láb. Alsó lábrész volt, jó nagy patával, szőrösen, fönt meg csak a csupasz csont. Váratlanul ért a kissé morbid látvány, így majdnem sikkantottam egyet, amit nem szoktam, de sikerült egy visszafogott jáááaaajjj kiáltásra finomítani a dolgot. Szegény Bona nem értette mitől hőköltem hátra, de aztán őt is elvonszoltam a helyszínről, nem szerettem volna megtalálni az oszló szarvas tetemet.
Visszamentünk a magasfeszkó alá, bekeveredtünk egy tüskés bokros dzsindzsába, 1x szegény Bonát pofán csapta egy tüskés ág, ott besunyított és lecövekelt, szépen megvárta amíg lefeszegetem róla a tüskés ágat. Nem is akartam, hogy csak úgy átmenjen rajta, mert még megvágja.
Kivergődtünk, és felvágtattunk az irtáson a dombtetőre. Egy darabig őzek vágtattak mellettünk, beugráltak a bokorba, 1 meg elénk vágott be, és eltűnt az erdőben.
Benéztünk arra, de nem volt szimpi a terep, mentünk tovább, találtunk egy utacskát, ami talán az, amit kerestem. Bementünk, találtunk egy szarvas agancsot, mentünk tovább, aztán a szakadék szélén eltűnt az út.
Menjünk -e le, vagy ne? Zoli: döntsem el én.
Mondtam megpróbálhatjuk, aztán meglátjuk.
Elkezdtünk levezetni a lovakat a brutál meredeken. Szokásosan sziklákkal, kövekkel, kidőlt fákkal, faágakkal tarkítva. Először Carmen esett át majdnem 2 kidőlt fán, aztán én csúsztam meg kb. fél m-t lefele, alig hogy megálltam stabilan, Bona indult meg leszánkázva vagy 1 m-t, majdnem nekem csúszott. Na akkor megvetettük lábainkat, hátranéztem, mondtam Zolinak, hogy inkább hagyjuk, mert ha még le is vergődünk, semmi sem garantálja, hogy át tudunk menni a patakon, megtaláljuk a pontot, meg az utat, és ha ezek nem teljesülnek, itt kell visszajönnünk, márpedig ez lefele is egyre rosszabb, felfele sem lesz jó.
Szóval inkább visszamásztunk amíg még lehet és nem esett kár sem a pacikban, sem bennünk.
Egész a magasfeszkóig kivezettük a lovakat, ott nézegettem a térképet, pontosan nem tudtam hol vagyunk, úgyhogy arra jutottunk: valahogy vergődjünk ki az autóútig, aminek a hangja messziről hallatszik, és menjünk vissza a lovardába még mielőtt kizárnak.
Nemsokára visszamásztunk a pacikra, és találomra elvágtázgattunk különböző utakon.
Bekeveredtünk megint valami mini szőlőhegyre, ahol nem volt kint senki. Láttam villany vezetékeket, úgyhogy ledobtam a szárat a póni nyakára, és két kézzel kezdtem a teljes térkép tanulmányozásába, Zoli jött mögöttem.
Bona egyszer csak nagyon határozottan behúzott jobbra a dzsindzsába. Meglepődve letettem a térképet, azt hittem csak szórakozik a ló, de kb. olyan hévvel gyalogolt a bokrok közt, mintha meglátta volna a zabos tálat. Zoli épp tiltakozott, hogy ez az ösvény nem vezet sehova, és inkább menjünk vissza, de mondtam hogy úgysem tudom hol vagyunk, a póninak meg látszólag határozott elképzelései vannak, csak azt nem tudom miről, úgyhogy akár követhetjük is.
Belement Zoli, bár még mindig mondta hogy ez csak valami házhoz vezet biztos.
Bona szépen követte a csapást, nem irányítottam, csak lazán fogtam a szár végét ha netalántán el találna szaladni, meg lehessen fogni pár mozdulattal. Aztán szemrevételezte a szúrós bokrokból álló falat előttünk, nem ment arra, inkább balra, megkerülte, talált egy másik csapást, és levitt egy szántóföldre.
Mondtam Zolinak, hogy rotyózzunk ki a dombtetőig, onnan már látni fogunk valamit. Még mindig kicsit kétkedett, de kimentünk az útig, a tetőre érve nekiállt röhögni: tudja hol vagyunk.
Furán néztem rá, erre közölte, hogy pénteken itt lovagoltak át, mert ők lábon hozták a lovaikat, 5 percre sem vagyunk a lovardától.
Nekem még mindig fogalma nem volt hol vagyunk, de a póniban is bíztam, Zoli is magabiztosnak tűnt, úgyhogy leszáguldottunk még egy szántón, átmentünk az aszfalt autóúton, leügettünk egy szántón, és már ott is voltunk a lovarda karámjainál.
Innen már csak sétáltunk.
Számomra elképesztő, hogy egy ló, aki életében először van Pécselyen, ennyi kevergés után visszatalál a lovardába, ahonnan indultunk, és csak 1 éjszakát töltött ott.
Előző társam, L jött vigyorogva, hogy már nemzetközi körözést adtak ki ellenünk. Mondom miért, még van 10 percünk :P
Beértünk, lenyergeltünk, kicsit vezetgettük a lovakat, de hirtelen megakadt a szár. Azt hittem Bona makacskodik, de mire hátranéztem, épp feküdt le, jól bepanírozta magát, mindenki ott nevetett, milyen kis ari. Aztán feltápászkodott, és kivittük őket legelni.
Legelés közben láttuk hogy küzdenek szegény kólikás lóért, már nem is voltak biztosak a kólikában, úgyhogy kimosták minden irányból, sétáltatták, de szegénynek olyan fájdalmai voltak, hogy ha egy pillanatra megálltak vele, azonnal feküdt le, meg séta közben is rogyott össze.
Este sötétben egy sikertelen lószállítóra rakási kísérlet után kénytelen volt itt maradni a lovardában, kicsit jobban nézett ki már éjjelre.
Reggel ablakomon kinézve láttam, hogy megint lent sétálnak vele, nem evett, nem ivott, belenyomtak megint 2 injekciót, de meg megállt, végül hagyták egy kis időre lefeküdni.
Nem tudom mi lesz szegénnyel, remélem megmarad. Próbálták volna kórházba vinni, de nem találtak még akkor se lószállító kamiont, mikor mi eljöttünk haza.
Egyébként a ló gazdája lett a bajnok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése